2017. február 7., kedd

2. This is the Reality - Ez a valóság

            Shay vezetési stílusa tetszett Laurennek. Több évet lehúzott mentősként, nem egy emberrel dolgozott együtt, így pontosan tudta milyen az ideális társ számára, és eddig a szőke copfos lány egészen jól bele illett a képbe. A baj csak az volt, hogy Shay már elkötelezte magát az egyik Severide mellett. 
– Szóval Severide, háh? – kérdezett rá egyenesen. – Meglepődtem. Pontosabban sokkot kaptam.
Lauren fanyarul elmosolyodott miközben megingatta a fejét, Kelly is ezt a szót használta az érkezésére.
– Elhiszem – hosszan felsóhajtott. – Nézd, én…
– Azt hiszem, tudom, mit akarsz mondani – vágott bele Leslie –, de jobb, ha már most tisztázzuk, hogy Kelly a legjobb barátom. Együtt élünk, együtt dolgozunk, és nem érdekel, hogy te vagy a testvére, ha az ő érdeke úgy kívánja, szembe megyek veled.
– Korrekt – nézett a lányra. – De engem sem fog érdekelni, hogy a legjobb barátja vagy. Nem ismersz engem, semmit nem tudsz rólam, tehát nem fogom hagyni, hogy előítéletes legyél. Gondolom, van egy történet előtted róla, rólam, de biztos lehetsz abban, hogy amíg nem ismered a másik oldalt nem tud érdekelni, hogy nem vagy pártatlan.
– Bírom a kemény csajokat – futólag végignézett a lányon majd a füstölgő háztól nem messze leállította a motort.
            A kétszintes épület ablakaiból fehér füst tódult ki a szabad levegőre. Lauren pár pillanatra lélegezni is elfelejtett, ahogy tudatosult benne, hogy annak a laktanyának az egységével készül a legelső bevetésére, amelyben az apja is szolgált, és ahol Kelly Severide ott állt mellette. Ott állt, és a következő percben már a lángoló épületben volt. Az adrenalin sebesen száguldott a lány vénáiban.
– Mind a két szint lángokban áll – mondta a rádióba a mentést koordináló Boden parancsnok.
– Segítsenek! Brookerék a másodikon laktak, három gyermekük van, az előbb kiáltoztak! – rohant feléjük az egyik szomszéd.
– Figyelem! Három gyerek lehet a második emeleten – tájékoztatta azonnal az embereit a góré. – Valószínűleg a szülők is ott vannak!
– Cruz, Otis hozzátok a létrát! – vezényelte a kocsiból kiugró Casey hadnagy. Nagyjából húsz másodperccel később értek a helyszínre, mint a két mentős. – Hermann, Mouch ti bejöttök velem.
– Öt áldozat lehet, mi is megyünk veled Millsel – indult Matt után Kelly. Menet közben visszafordult, hogy kiadja utasításait csapatának.  – Cap hozz még egy tömlőt! Egy négy és feleset a bejárathoz.
Severide és Shay bevetésre készen álltak a mentő mellett. Felszerelésük s a hordágy csak arra várt, hogy életet mentsenek, Lauren pedig kitágult pupillákkal figyelte, ahogy Kelly eltűnik a lángokba borult épületben. Minden kétség és habozás nélkül. Ő mégis úgy érezte, hogy mázsás súly telepszik mellkasára, megnehezítve a levegővételét. Rádiójának köszönhetően minden egyes szót hallott abból, ami a veszéllyel teli házban történt.
– Hermann, törjük be! – jött valószínűleg Casey hadnagy hangja. Még nem volt egészen biztos benne, hiszen nagyjából egy órát töltött velük.
– Héj Casey, miénk a keleti oldal – reagált azonnal Kelly.
– Rendben – csekkolta Casey. – Mi átnézzük a nyugatit!
– Cap, hozd ide a tömlőt és fedezz minket – utasította izzó hangon Kelly a társát.
– Tűzoltóság, kiáltsanak! – hallották a bevett mondatot, amelyet minden egyes mentésnél használtak. Lauren hátán bizsergés futott végig, a felfokozott állapot miatt, amelyet az izgalom és az  aggodalom szédítő elegye alkotott.
– Itt van egy – kiáltotta Casey. – Egy gyerek van itt. Erősítés kell a lakás nyugati oldalára, MOST!
A két mentős tudta, hogy hamarosan ők következnek.
– Atya Isten, mind itt vannak – a döbbent szín tisztán kihallatszott a férfi hangjából.
– Még mozognak – kiáltotta Herrman.
– Tartson ki pajtás!
Elsőként Christopher futott ki, karjaiban egy nyolc tíz év körüli lány gyermekkel.
– Tedd le – kérte Lauren, a helyszínre érkező másik egységre bízta őt. Őket Otisék követték egy kisfiúval, Capék az anyával a sort pedig Severide és Casey zárta az apával karjaikban. A gyermekek látszólag csak füstmérgezést kaptak, de Leslienek és Laurennek a súlyosan sérült apával kellett foglalkozniuk.
– Meg sem mozdult – nézett Laurenre Matt maszkján át miután Kellyvel a hordágyra fektették. Lauren azonnal a férfi nyakára illesztette ujjait keresve a pulzusát, ám arckifejezése csupán tragédiát tudott tükrözni. – Nincs pulzus, kössük a gépre. 
Határozott mozdulattal tépte le a férfi ingjét, míg Shay a defibrillátort hozta.
– Egymásra halmozta a családját a háló sarkában – mesélte megtörten Kelly – majd rájuk feküdt.
A két nő egymásra pillantott mikor a gép egyenletes sípolásba kezdett.
– Aszisztolé – mondta ki Shay. Casey hitetlenkedve lökte arrébb a lányt, s szívmasszázst kezdett alkalmazni. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a férfi, aki a családját mentette nem élhette túl a történteket.
– Casey…
– Ne, hagyd. Had próbálja meg – fogta le Shay kezét Kelly.
– Matt – Lauren a férfi kezére fektette sajátját, de úgy, hogy ne akadályozza mozgását. – Elég. Ő már elment. Sajnálom.
Szó nélkül nézett a lány kék szemeibe majd abbahagyta az újraélesztést. A feszültség és csalódottság szinte tapintható volt a szélben, ahogy végigsöpört a tragédiával átitatott chicagói utcán…
            A mentés után a csapat visszatért a laktanyába, és bár kaptak képzést arról, hogyan kezeljék a tragédiákat, és volt már akkora tapasztalatuk, hogy az elméjük tudta, nem menthetnek meg mindenkit a nyomasztó érzet mégis kézzel foghatóan feszült az emberek köré. 
– Komolyan rám férne egy sör – csukta be a hűtőajtót Kelly a laktanyában.
– Vagy valami erősebb – mormogta Casey, majd az asztalhoz ült, ahol Lauren is helyet foglalt.
– Te hallottál már ilyen apáról? – pillantott a férfire. – Hogy így ráfekszik a családjára, mint valami… pajzs.
– Nem. Még nem –ingatta fejét Matt. – Egyébként mit nézel ennyire? – biccentett a laptop felé.
– Lakást keresek – felelte röviden. – Végleg haza akarok költözni. De nem kell úgy tenned, mintha érdekelne – Lauren vállat vont – tudom, hogy ez Kelly felségterülete.
– Én nem tudok arról, hogy ez így lenne – pislogás nélkül nézett Lauren szemébe. – Az tény, hogy együtt végeztük el az akadémiát, és az újonc évünket leszámítva egy laktanyában is szolgáltunk, de ez nem jelenti azt, hogy őt tartom a jó Severidenak, téged pedig a rossznak.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna Shay lépett melléjük.
– Kipakolunk a mentőből?
– Persze – lecsukta laptopját és felállt. Az első lépések után visszafordult Casey felé. – Kösz. És remélem, tényleg így gondolod.
– Sajnálom, hogy az első eseted így alakult – szólalt meg pár perc pakolás után Shay.
– Én is. Viszont a gyerekeket és az anyát sikerült megmenteni. Az ő érdeme, de akkor is sokat számít.
Ismét pár perces csend következett, amit Lauren annak tudott be, hogy Shay nem igazán tudja hogy is viselkedjen egy Severide– al, aki nem Kelly.
– Mi ez? – guggolt le Shay. – Ugye nem egy állat? – egyből fel is ugrott.
– Várj, megnézem – ereszkedett a lány helyére Lauren. – Ez… a kislányé, akit Herrman mentett meg – egy kormos mackót emelt Shay elé.
A játékról Kelly érkezése terelte el a figyelmet.
– Itt minden rendben? – tanácstalanul pislogott a két lányra. Nyilván őt is rosszul érintette az, ami pár órával ezelőtt történt, és bármennyire nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Lauren ott volt, mégis csak a testvéréről volt szó.
– A szokásos módon – vont vállat Shay s lelépett a mentőből.
– Amennyire lehet, igen – felelte Lauren. – Egyébként, khm, elég… –  szórakozottan hátrasöpörte tincseit – , örülök, hogy nem esett bajod.
Megérintette a férfi vállát, majd a játékot magához véve követte Shayt.
– Megtaláltuk a kislány mackóját – mutatta Caseyék felé. – Arra gondoltam kimoshatnánk és elküldhetnénk neki a kórházba.
–  Jó ötlet – vette ki kezéből Matt. – Beviszem, és megnézem hogy van.
– Oké, szuper – Lauren egy félszeg mosoly után az öltöző felé indult.
             Casey a  Chicago Med épületében állt Kellyvel, aki csatlakozott hozzá.
– Hogy van a család? – kérdezte Matt a gyermeket ellátó orvost.
– Fizikailag jól. Mrs Brookert este elengedtük, de bent maradt a gyerekekkel. A szénmonoxid szintjük stabil, szóval még ma elengedjük őket – magyarázta a doki.
– Ez remek hír – bólintott Kelly.
– Doktor úr, várják magát – lépett hozzájuk egy ápolónő.
– Nem is raboljuk tovább az idejét – sóhajtott fel Matt. – Ezt a mentőseink találták a kocsi hátuljában a kislány macija.
– Karoline. Szólok Mrs Brookernek, hogy itt vannak, talán átadhatnák ön neki.
– Jó – bólintott Casey. – Persze.
– Maguk voltak ott? – rohant ki egy zaklatott nő. – Hogy jöhettek ide? Ha korábban odaérnek a gyerekeimnek még lenne apjuk!
– Hölgyem, mi nagyon sajnáljuk a férjét – kezdte Matt együtt érző hangon.
– Majd én beviszem neki – kitépte a mackót Matt kezéből. – Ne menjenek a közelébe!
A két férfi döbbenten meredt maga elé, erre egyikőjük sem számított a zűrös események után.
Éppen csak visszaértek a laktanyába a sziréna ismét megszólalt.
– Nyolcvanegyes, hármas tűzoltó és hatvanegyes mentőautó autóbaleset a Columbia sarkán!
– Hála Istennek! – rohant Boden parancsnokhoz egy nő a baleset helyszínén.
– Megsérült?
– Nem. Defektem volt és egy úr megállt segíteni, majd elszáguldott mellettünk egy furgon és nekünk ütközött, majd simán elhajtott – hadarta sokkos állapotban.
– Hol a férfi, aki segített?
– Ott – mutatott a roncsok felé remegő kézzel.
A látvány önmagáért beszélt, a férfi karja a kerék és kocsi közé volt beszorulva.
– Severide hozzanak dúcokat, rögzíteni kell a kocsit mielőtt az emelő összecsuklik – tájékoztatta embereit a parancsnok.
– A karom rendesen beszorult mi? – nyögött fel mikor Casey mellétérdelt.
– Csak ne fészkelődjön – kérte a rutinos hadnagy. – Alátámasztjuk a kocsit és kiszedjük onnan. Mi a neve? 
– Bloom. Dave Bloom. Maga hadnagy? – Matt rangjelzésére pillantott.
– Igen uram.
– Akkor jó kezekben vagyok.
– Készítsenek elő egy palackot ha esetleg kigyulladna, folyik a benzin – kérte a parancsnok. Shay és Severide pár méterre álltak a roncsoktól, így Lauren ezúttal élesben figyelhette Kellyt munka közben.
– A kocsi kitámasztva – állt fel Kelly. – Kiszúrhatom a gumit, de elmozdulhat az egész.
– Majd én megtartom – vetette fel Casey. –  Adhatnánk fájdalomcsillapítót, ez fájdalmas lehet.
– Nem. Ne. Már vettem be gyógyszer, és nem lenne jó keverni!
A két lány meglepetten nézett össze, még egyikőjük se hallott ilyet pályafutásuk során.
– Mit vett be?
– Oxicodonet. Vényre kapom – a férfi folytatta – , megsérültem munka közben. Tűzoltó voltam Denverben. Szúrja csak ki azt a gumit.
– Tartson ki pajtás! – Kelly bátorítóan biccentett, majd a felvágta a gumit, míg Casey tartotta a plusz súlyt, s kiszabadították a férfi kezét.
– A karja rendbe fog jönni – bíztatta Kelly majd mielőtt Shayékre bízta volna. – Majd tájékoztassatok – pillantott Laurenre s magukra hagyta őket.
            A nap egyik pillanatban soha nem akart véget érni, míg a másikban már azt érzékelték, hogy órák tűntek a semmibe. A volt tűzoltót talán már ki is engedték a kórházból, mikor pár órával később a parancsnok összehívta az embereit.
– Rendben, tudom, lassan vége a műszaknak és szeretnének hazamenni, de azt akartam, hogy tőlem hallják – Boden parancsnok végignézett csapatán. – Sajnálatos módon Mrs Brooker, a hölgy aki elvesztette a férjét, a tűzoltóságot gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolta meg.
– Ez mit jelent? – kérdezett rá Mills.
– Azt hogy minket okol a haláláért – ingatta fejét Herrman.
Értetlenség és csalódottság söpört végig a laktanya dolgozóin. Számunkra minden bevetés egy küzdelem volt az életért, és az olyan esetek, amelyek halálos áldozattal jártak minden alkalommal elloptak egy kicsiny részt a saját életükből is. A tragédiát önmagában is nehéz volt feldolgozni, egy ilyen vád súlya alatt pedig szinte lehetetlen.

            Lauren Severide legelső szabadnapját azzal töltötte, hogy sorra járta azokat a címeket, amelyeket még a huszonnégy órás szolgálatának szabad idejében keresett meg. 
Csak reménykedni bírt abban, hogy a második nekifutásra nagyobb szerencséje lesz. Hihetetlen volt számára, hogy lassan már négy napja a városban élt. Tudta, hogy Kellyvel is beszélnie kell, így mielőtt még az ingatlanossal találkozott volna írt egy üzenetet a férfinek, hogy este találkozzanak. Kevesebb, mint egy órán belül válaszolt is, s az üzenetben egy cím is szerepelt, ahol várta a lányt.
– A helyzet az Miss Severide, hogy erre az ingatlanra elég magas a kereslet. Valójában azt kéne mondanom, hogy még most döntenie kell, de – a pulóverén lévő egységlógóra siklott tekintete – elég, ha a nap végéig dönt.
Bár Lauren soha sem viselte azért az egységégének lógójával ellátott ruháit, hogy akármilyen elismerést vívjon ki, vagy hasznot húzzon belőle, még mindig meglepték az ilyen váratlan szituációk.  Soha sem az elismerés hajtotta, de értékelte a felé jövő empátiát.
– Köszönöm, de felesleges váratnom önt – Lauren még egyszer körbefordult – , kiveszem. Minden szempontnak megfelel, amelyeket állítottam, tehát nincs min gondolkodnom.
– Örömmel hallom – a nő elmosolyodott. – Ennek az eredeti példányával el fogok jönni még a héten – fektette az asztalra az elsődleges szerződést. A lánynak olyannyira megtetszett a két szobás, boltíves, fényárban úszó lakás, hogy még a megvételi ajánlatot is fontolóra vette, de egyenlőre nem akart minden komoly döntést meghozni.
             A megbeszélt időpont előtt pár perccel csengetett be a megadott címen. Shay nyitott ajtót és ez valahogy nem is lepte meg, de az már igen, hogy a lány is kabátban van.
– Szia – köszönt bizonytalanul Lauren.
– Hello – üdvözölte vidámabban Leslie. – Kelly, megjött Lauren! – kiabált be s miután betessékelte a lányt ő maga kilépett. – Később találkozunk! – búcsúzott is rögtön.
– Ugye nem miattam ment el? – tudakolta homlokráncolva Lauren.
– Nem, találkozója van valakivel – mesélte Kelly. – Sör?
– Aham, jöhet – bólintott. – Jól néz ki a lakásotok – pillantott körbe. Egész egyszerűen illett hozzájuk. Kelly a tágas nappaliba vezette őt, ahol kellemes hangerejű zene szólt.
– Kösz – kortyolt italába ő is. – Szóval? Miről akartál beszélni?– Nem egyértelmű? – pislogás nélkül nézett Kelly szemeibe. – Rendeznünk kellene valahogy ezt a Severide testvér vita dolgot. Biztos beszélnek erről bent.
– Nos, erre gondolhattál volna mielőtt idejöttél – Kelly elhúzta száját.  – Nézd Lauren, engem nem érdekel, ha beszélnek rólunk ott bent, együtt tudok élni ezzel.
– Igazán örülök ennek – Lauren gonoszan elmosolyodott. – Mond csak Kelly, azzal is együtt tudsz élni, hogy nap mint nap szó szerint kockára tesszük az életünket, és te engeded, hogy úgy dolgozzunk, ha valamelyikünk súlyosan megsérül a másikban ott marad a lelkiismeret furdalás és az önutálat  amiért nem tettünk semmit?
Kelly hosszan nézett a lányra, így az folytatta. – Mert ha igen, én már itt sem vagyok.
– Nekem is furcsa, hogy látlak munka közben. Oké? Tudtam jól, hogy mentőzöl, és tapasztaltam is, hogy veszélynek vagytok kitéve, de – egy pillanatra elhallgatott – , amíg nem láttam hogy cselekszel, reagálsz valahogy nem tűnt ennyire veszélyesnek.
– Elhiheted elég nehéz volt végignézni, ahogy berohansz a lángoló épületbe – nagy szemekkel nézett a férfire –, legszívesebben utánad mentem volna. Én – felsóhajtott – nem akarom, hogy így folytatódjon az élet körülöttünk. Emlékszel arra a két idétlen kölyökre, akik az Oklahomában töltött nyár alatt eltervezték az egész életüket, azt hogy hogyan is lesznek hősök és milyen módon faragnak tűzoltót egy lányból?
– Jó ég Andy anyja de leszidott minket, mikor beestünk a tóba! – Kelly felnevetett. – Pedig csak meg akartuk tanítani neked hogyan ne félj a magas helyeken.
– Mert milyen tűzoltó az, aki fél a magasban? – mosolyodott el igazán boldogan a kedves emlék hatására Lauren. – Nos, ez hiányzik. Hiányzol Kelly. Tudom, hogy vannak gondjaink, de azt is, hogy csakis rajtunk múlik megtudjuk e oldani őket. Szerintem igen, én készen állok rá.
– De lehet, hogy én nem – felelte halkan a férfi. – Nekem is hiányzik a veled töltött idő, ez biztos. De te egyszer már döntöttél, és nem a javamra.
– Sosem választottam apát helyetted – Lauren hangja dühösen csengett. – Ez a világ csak a te fejedben létezik.
– Ez a valóság – Kelly széttárta karjait –, lett egy új családod, új testvérekkel. Nem értem miért ragaszkodsz a régi megunthoz!
– Azt hiszed nem olyan rohadt könnyű volt mindent magam mögött hagyni, és elmenni innen? – képtelen volt ülve maradni – Tőled? Mégis mit kezdtél volna egy fiatal lánnyal? Az akadémiát kezdted Kelly, amúgy is túlterhelt voltál, és én tökéletesen tudtam, hogy csak megnehezítem az életedet! Hát nem érted? Nem hagyhattam, hogy feláldozz mindent értem. A szívem szakadt meg akkor, amikor azt mondtad az utazásom napján: úgy menj el, hogy vissza már nem kell jönnöd… – gyorsan pislogott párat, hogy könnyei ne buggyanjanak ki, de már késő volt. – Te voltál a hősöm Kelly, az egyetlen személy, aki mellett minden egyes pillanatban biztonságban éreztem magam. Azt akartam, hogy ne kelljen választanod köztem és az álmaid között, de végül te éppen úgy lemondtál rólam, mint apa.
Keserűen megingatta fejét és válaszra nem várva kisétált a lakásból. Kelly talán időben tudott volna reagálni a lány szavaira, ha nem döbbenti le s gondolkodtatja el az a rejtett infó, amelyről eddig neki fogalma sem volt.

            Lauren Severide harmadik műszakjára készült a chicagoi ötvenegyes laktanyában. Éppen kávét töltött magának, amikor belépett Otis, s új híreket hozott az üggyel kapcsolatban.
– A góré szólt, hogy be kell mennünk vallomástételre.
– Ejha, ez gyorsan ment – fintorodott el Matt.
– Nem bánnátok, ha levizelném az egyik ügyvédet? – Chris körbepillantott. – Mert azt érdemelnék!
– Hatvanegyes mentő! Sérült a Chicago és Rush sarkán! – a diszpécser hangja hasította a levegőbe.
– Gyerünk – pillantott Laurenre Shay.
– Központ a hatvanegyesnek! Pontosítanám a címet, nem Chicago, hanem Pierson.
– Vettük központ – felelte Lauren, miután kérdőn néztek össze Shayel.
– Mi tartott ennyi ideig?! – kérdezte feldúltan a nő a helyszínen. Egy lovas hintó előtt állt, s nyugtatólak simogatta az állatokat. –Az idő pénz!
– Nyugalom hölgyem, jöttünk, ahogy tudtunk – felelt Shay . – Uram megmutatná, hol fáj a lába?
– Hol? Hát pont ott, ahol rondán néz ki! – egy sötét foltra mutatott lábszárán. A két lány tökéletesen tudta, hogy egy régebbi sérülést látnak.
– Ez a zúzódás legalább három hetes – Lauren elfintorodott.
– Biztosan el van törve! – sóhajtozott a férfi drámaian.
– Nézze uram, a mi munkánk, hogy segítsünk – kezdte Shay. – Ahogy látja tudásunknak megfelelően látjuk el magát! És ez kész öröm számunkra – fűzte hozzá fen hangon, Severide cinkosan vigyorodott el ahogy Leslie rákacsintott. –Na, meg is vagyunk! További szép napot uram!  – hangosan kifújta a levegőt, amint magára hagyták a csalót. – Még ilyet!
– Ilyenkor látom igazán, miért álommunka a miénk – Lauren ártatlanul pislogott Lesliere, aki felkacagott. – Kávé az ötvennegyediken?
– Naná!

            Pár órával később a három lány csendben öltözött egymás mellett.
– Ez szívás – ült le csalódottan Dawson.
– Minden tőlünk telhetőt megtettünk – Leslie határozottan csapta be szekrénye ajtaját. – És ezt ma mindenki meg fogja tudni.
Szó nélkül sétáltak át a készülődő tűzoltókhoz.
– Na, tessék, nekik sokkal jobban áll a gálaruha! – sóhajtott fel Otis könnyednek szánt hangon.
Vannak azok az élethelyzetek, amikor az ember annyi mindent szeretne mondani, az égbe kiáltani az igazságot, de mégsem tehetni. Egy ilyen szituáció kellős közepén találta magát a csapat, amikor besétáltak a bíróság különtermébe.
– Az embereimet rögtön a második szintre küldtem, ahonnan a kiáltást hallották – folytatta a parancsnok, a vallomástétel huszadik percében járva.
– Casey hadnagy, úgy tudom, hogy ön ment be először – pillantott az ügyvéd Mattre. – Elmondaná, hogy mi történt miután bement?
– Igen. Három emberemmel és Severide hadnagy két emberével beléptünk a folyósóra és azonnal felmentünk a második emeletre. Az ajtó zárva volt, így be kellett törnünk.
– És ez meddig tartott?
– Nagyjából tíz másodpercig. Elég gyorsan ment.
– És miután bent voltak?
–  Odabent semmit sem lehetett látni. Kértem, hogy kiáltsanak, de nem feleltek, így szétváltunk és én egyenesen a nyugati hálóba mentem.
– Mi történt miután bement?
– Lehajoltam és beljebb mentem, és a kezemmel pásztáztam, amikor éreztem valamit.
A hadnaggyal szemben ülő özvegy halkan felsírt.
– Folytassa hadnagy – rendelkezett az ügyvéd, miután zsebkendőt adott a nőnek.
– Öhm, nem biztos, hogy Mrs Brooker hallani szeretné – vetette fel bizonytalanul Matt. Tökéletesen tudta, hogy mennyire megrázó volt az a látvány, amely fogadta őket, és azt is, hogy ez elmesélve is borzalmas élmény lesz.
– Nem megyek sehová – ingatta fejét makacsul a nő. Lauren keze ökölbe szorult az asztal alatt. Megértette, átérezte mennyire nehéz és fájdalmas a nő helyzete, de afelett nem tudott szemet hunyni, hogy azokat az embereket vádolja ilyen alantas módon, akiknek a gyermekei életét köszönhette. Hiszen a két hadnagy és az embereik gondolkodás nélkül léptek a lángoló házba! Az életüket kockáztatták, és igyekeztek túllépni a tragédián. A tragédián, amelyen igazán soha nem képes túllépni egyik tűzoltó, mentős, vagy akár rendőr sem. A férfi a szemük láttára, a kezeik között távozott, és bár életében soha nem ismerték, a halála örökre és visszavonhatatlanul beléjük vésődött.
– Folytassa – kérte az ügyvéd.
– Aztán közelebb mentem és egy kart éreztem. Rögtön tudtam, hogy csúnyán megégett. Aztán tovább tapogatóztam, és több kisebb testet éreztem éppen alatta. Ekkor segítséget kértem rádión. Leemeltük a férfit a gyerekekről, és azok megmozdultak. Ekkor megkönnyebbültünk…
– Casey hadnagy egyesével átadta a tűzoltóknak a kicsiket, majd az anyát, majd ketten együtt emeltük fel a férjét – folytatta Kelly. Szemmel láthatóan mindenki a könnyeivel s szavaival küzdött.
– A mentő egység vezetője Lauren Severide volt. Miss Severide, Mr Brooker milyen állapotban volt, mikor az egység kimentette?–  fordult a lány felé az ügyvéd.
– Már az első pillanatban látni lehetett, hogy súlyos égési sérüléseket szenvedett. Mondhatni túl súlyos égési sérüléseket.
– Életben volt? – szegezte a lánynak a kérdést.
– Nem – felelte hosszas csend után. – Mi már csak a halál beálltát tudtuk megállapítani.
– A jelentés szerint mégis újraélesztési kísérletet vittek véghez.
– Igen – megingatta fejét – , mert képtelenek voltunk elfogadni azt, hogy nem tehetünk semmit.  Elképzelni sem lehet azt, amit tett a családjáért és az életükért. Az volt a legkevesebb, hogy a lehetetlent is megpróbáljuk.
– Mrs Brooker – Matt a nő szemeibe nézett –, szerencsés vagyok, hogy együtt dolgozhatok a világ legjobb és legbátrabb tűzoltóival. De, amit a férje tett, a családjukért a legbátrabb dolog, amit láttam.
A nő zokogásban tört ki. Mindenki tudta, hogy ez így fog befejeződni, és hiába akarták megóvni ettől a kínszenvedéstől a nőt nem tehették. A lelkük mélyén mindannyian tudták, hogy itt a vége. A tárgyalás, a vádaskodás semmi másról nem szólt, mint a válaszok keresésére, az értelmetlen halál árnyékában.
            Késő este Lauren Severide besétált a Molly’s nevű bárba, ahová Dawson és Herrman hívta az egész csapatot. A hely egyfajta második otthon, menedék lett a csapat számára, ahol a hosszú napok, rázós esetek után lazíthattak.
– Tetszik – Lauren elismerően nézett végig a helyiségen. – Nagyon is!
– Erre koccintunk – emelete fel üvegét Otis. – Egyébként üdv a csapatban Severide.
– Kösz – biccentett a lány. – Tudom nem egyszerű a képlet, miszerint még egy Severide került a laktanyába – felsóhajtott, ugyanis páran köréjük gyűltek. – Én csak igyekszem a munkámat végezni, szóval felejtsétek el a vezetéknevem.
– Amit mondtam, megmondtam – Casey pislogás nélkül nézett Laurenre, aki hálásan bólintott.
– Nagyon – Lauren kereste a szavakat –, erőteljes, őszinte volt az, amit mondtál.
– Ezt én is mondhatnám – Matt elhallgatott. – Sajnálom, hogy így alakult ez az ügy.
– Nem tehetsz róla – vállat vont.  –  Egyébként visszavonta a feljelentést?
– Aha. Látod, a hála nem létezik. Már annak is örülhetünk, ha nem perelnek be – Herrman felnyögött, amolyan ez van üzenetet hordozva.
– Én ezt egyszerűen nem értem – Lauren megingatta fejét.
– Vannak, akiknek hibáztatniuk kell valakit, ha meghal egy szerettük – felelte Casey. – Így működünk, legalábbis egyesek.
– Ma nagyon büszkék voltunk rád Casey – veregette vállon Mouch.
– Kösz Mouch – felelte őszintén.
– Nézd már ki van itt! – nevetett fel Herrman, és a bejárat felé mutatott. – Minek köszönhetjük a szerencsét góré?
– Büszke vagyok, és szeretnék poharat emelni az ötvenegyesekre! – válaszolta Boden parancsnok.
– Akkor hozok egy újabb kört!
– Héj – Kelly lépett a pulthoz. – Jól vagy?
– Ahogy lehetséges – a lány vállat vont. – Tudod. És te?
– Nem – lassan megingatta fejét. – Beszélnünk kellene.
– Rendben – bólintott, s lecsúszott a bárszékről. Talán csak az alkohol, talán a közelgő rossz szele, de valami arra késztette a lányt, hogy megérintse testvérét. Kelly tán tudat alatt, de óvón karolta át őt, a minden rendben lesz életérzés hamis illúzióját keltve. Nagyjából tizenkét másodperccel később tárult ki a Molly’s ajtaja.
– Úgy hallottam Lauren Severide felforgatja az ötvenegyes laktanyát! –  egy pillanatra néma csend lett, majd a férfi elnevette magát. – Isten hozott Sevi!
Lauren nevetve ölelte át a férfit, miközben hálásan gondolt az együtt töltött időre.
– Andy!
– A nagy csapat végre összeáll – Andy felnevetett, míg átkarolta Kellyt is. – Rengeteg kaland vár ránk srácok, és erre most innunk kell!
Őszinte mosolyokkal, boldogsággal teli órák következtek.
Az utolsók, mielőtt a világ a fejetetejére állt volna…




Sziasztok!

Jaj, úgy örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket ez a kis történet :) Egy picit most az eredeti részre hagyatkoztam, hogy azok is felvegyék a hangulatot, akik amúgy nem követik annyira nyomon a sorozatot, és hát ez még csak a második rész, szóval bemelegítünk :D de tényleg nem szükséges követnetek az eredeti sorit, csak úgy könnyebb elképzelni a karaktereket :) . Viszont a képek, abból a részből származnak, amelyet alapul vettem, így talán jobban átjön a hangulat is.
Nos, itt van ez a lány, akiről annyit tudunk, hogy elég nehéz múltat cipel magával mikor visszatért hőn szeretett városába. De, hogy miért is nehéz a múlt? Ki, kik miatt? Na, hát erről is szó lesz, így szépen fokozatosan :) A mostani részhez ajánlott dalom pedig a testvéri beszélgetésnél található, a szövege illik oda, hozzájuk :)
Köszönöm a visszajelzéseket, remélem továbbra is írtok nekem :)












2017. január 1., vasárnap

1. Welcome back Chicago! - Üdv újra Chicago!


– Egy évvel korábban –

           
            A John F. Kennedy nemzetközi repülőtér kilences termináljában egy ifjú hölgy éppen lattéjába kortyolt, mikor felvillant járatának indulási időpontja az American Airlines tábláján.
Még húsz perce volt a beszállásig, ennyi ideje maradt, hogy utoljára megfontolja lépését. Halk sóhaj mellett tette le a bögrét, s azon elmélkedett, hogy valóban helyes döntést hozott e. Feladni mindent, az állását, lakását, az életét? A válasz egyértelműen igen volt. És ezt már abból tudta, hogy elég volt a reptéri táblán a Chicago feliratra pillantania máris hevesebben vert a szíve. 
            Három és fél órával később az Illinois megyei Midway nemzetközi repterén várta bőröndjeit. Évek óta nem járt ezen a helyen, de úgy érezte nem sok idő telt el legutolsó látogatása óta. A félelmet kezdte felváltani az a jó fajta izgatottság, amelyet a jól ismert közeg keltett benne. Még otthon, New Yorkban elintézte a kocsi bérlést, így már csak a kulcsot s a papírokat kellett magához vennie, hogy elindulhasson régi otthonuk felé.
Hosszú percekig állt a kapuban, ugyanis képek, emlékek, villanások kavarogtak fejében, legtöbbjük a gyermekkorából volt való. Levegőjét visszafogva nyitotta ki a kaput, amely ezúttal sem volt bezárva, pont úgy, ahogy évekkel ezelőtt sem, ezen a környéken valahogy ez nem volt szokás. Nem is fáradozott azzal, hogy felcipelje nehéz bőröndjeit a verandán, ugyanis mélyen legbelül már tudta, hogy sosem találna igaz menedéket ezen a helyen.
A lakásban bár évek óta nem lakták rend uralkodott, elhagyatottságáról csak a vaskos porréteg tanúskodott. Még a zongora is kellemes hangon szólalt meg, ahogy szórakozottan lenyomott néhány billentyűt a hangszeren. Az emeletre most nem akart felmenni, egyelőre képtelen lett volna viszont látni a helyeket, ahol oly boldog volt, már eleve itt lennie is nyomasztó volt, de ugyanakkor felszabadító is. Hirtelen nem is értette hogyan képes egyszerre ezt a kettősséget érezni.
Telefonját előhalászva a névjegyzéket nyitotta meg, s már majdnem rá is kattintott a férfi neve mellett álló hívás ikonra, de végül kilépett és állát felszegve maga mögött hagyta régi otthonát.
A kocsiban ülve számba vette lehetőségeit. Két napja maradt az új munkahelyen való kezdésig, és még lakást is kellett találnia, amiről tudta, hogy nem fog könnyedén menni, így egy hotelre esett választása. Eleve nem két nagyméretű poggyásszal akart lakásnéző körútra menni főleg nem a városba való érkezése után egy órával, így egy nem túl távoli kávéház előtt parkolt le, s kézitáskáját magához véve besétált, úgy gondolta egy gyors ebéd mellett átfutja a helyi hotelkínálatot.
A kávézóban nem ő volt az egyetlen, aki előtt laptop állt, a mindig nyüzsgő város képéhez már régóta illett az állandóan dolgozó emberek arculata is. Míg tonhalsalátáját eszegette könnyedén meg is találta az a helyet, amely nem volt túl messze munkahelyétől, és még tetszését is elnyerte. Tervei szerint egy, maximum kettő hétig akart ott maradni, biztos volt abban, hogy annyi idő alatt lakást is fog találni.          
            A következő napon meg is nézett pár házat, de úgy tűnt kezdeti szerencséje kezdi elhagyni, így késő délután kissé csalódottan ballagott fel a szobájához vezető lépcsőn. Mivel másnap kezdett nem akart késő estig a városban kószálni, így a nap hátralévő részét lazítással és a holnapra való felkészüléssel töltötte.

Kicsiny reggeli köd homályosította el a laktanya épületét, de ettől még inkább tiszteletet
tiszteletet parancsolóvá vált az épület sziluettje. Lassan az ötödik percre váltott a mutató, Lauren pedig még mindig csak a kocsijában ülve figyelte az épületet. A háttérben halk zene szólt, ám az ütemes dallamok egy pillanatra sem tudták lekötni figyelmét. A visszapillantó tükörbe nézett, s hosszan figyelte tekintetét, annak tudatában, hogy nem sokkal később, amint belép az ötvenegyes laktanya felségterületére, ugyan ezzel a szemszínnel és pillantással fog találkozni.
– Gyerünk már! – szusszantott türelmetlenül homlokráncolás mellett majd kitárta a kocsiajtót. Táskáját, – melyben már ott lapult az egyenruhája –  vállára véve még egyszer felnézett az épületre, gyorsan végigsimított egyszerűen szabott, egybe részes ruháján, hogy aztán magabiztosságot sugározva megkezdjen egy új korszakot életében.
            Pár srác a monumentális méretű garázs előtt gyakorlatozott. Legalábbis próbálkoztak vele, de a féktelen sztorizás és nevetés mellett nem igazán ment nekik, a korai időpontról nem is beszélve. Ahogy közeledett a garázs felé a háttérben felfedezett egy négyfős csoportot. Egyből felismerte a sötétkék felsőt, s a rajta lévő egység lógót, hiszen rajta is rengetegszer látta már. Finoman megköszörülte torkát, hogy figyeljenek rá.
– Hello, a nevem Lauren – végignéztett a három férfin, s a legközelebbi felé nyújtotta a kezét –, meg tudnák mondani, hogy hol találom a parancsnokot?
– Üdv!  Herrmann vagyok, ők pedig Cruz és Zvonecek – a lány szemöldöke felugrott a furcsa név hallatán, így folytatta; – alias Otis.  Mi járatban az ötvenegyesknél?
 – Hé srácok, nem hallom hogy dübörögne a lépcső alattatok – sietett feléjük egy, a papírjaiba temetkező férfi. Rajta más egyenruha volt, mellkasára egy, Lauren számára ismeretlen lógóval ellátott szürke póló simult. Haja enyhén kócosan meredezett szerte szét, pont mintha épp az imént húzta volna le fejéről a sapkát.  – Öhm – kissé szórakozottan végignézett rajta, mikor felpillantott a lapok közül. – Hello. Miben segíthetünk?
– A nevem Lauren S… ehem, Boden parancsnokot keresem – nyökögte döbbenten, majd egy pillanatra lehunyta szemeit. Azaz, csinálj magadból hülyét már az első nap!  – gondolta magában. – Egyébként is honnan jött ez a pasi? Pont úgy néz ki szőke hajával és kék szemeivel, mint egy ’csatlakozz hozzánk’ promó fiú!  Pedig valójában semmi különleges nem volt a férfiban, csupán van úgy, hogy az ösztöneink sokkal előbb reagálnak, mint mi felismernénk üzeneteiket. És a lánnyal pontosan ez történt.
– Casey hadnagy – nyújtotta felé kezét barátságos mosoly mellett. – Jöjjön, odavezetem – maga elé mutatott, de aztán a csapat felé fordulva, komolyabb hangon folytatta. – Mire visszajövök a tömlőt a tetőn szeretném látni! 
– Köszönöm hadnagy – menet közben ismét a férfire pillantott.
– Nincs mit – vont vállat immár mosolyogva. – Mi járatban mifelénk? – kérdezte szinte pont ugyan azt, mint a Herrmann nevű pasi ott kint.
– Úgy tudom a laktanyának szüksége lenne egy jóféle mentősre – Lauren egy kisebb fajta mosolyt  engedett meg magamnak.
– Hát jelenleg híján vagyunk egynek igen – bólogatott –  itt is vagyunk. A folyosó végén találja az irodát.
– Köszönöm – biccentett, ő pedig egy nincs mit üzenetű grimasz után magára hagyta.
Wallas Boden főparancsnok
Ötvenegyes laktanya
Chicago – olvasta le az üvegajtóra írt sorokat mielőtt bekopogott volna.
 A parancsnok intett, így belépett a tágas irodába.
– Már vártam magát – állt fel az asztal mögül, s kerülte meg azt. – Wallas Boden vagyok, az egység parancsnoka. Könnyen idetalált?
– Lauren – mondta ki nevét sokadszor aznap. – Ami azt illeti igen, találkoztam kint Casey hadnaggyal – mutatott háta mögé tétován.
– Egy kis bolyongástól mentette meg – kommentálta kedvesen, majd hivatalos hangra váltott. – Elolvastam az aktáját. Tökéletes. Példamutató. Gondolkodás nélkül felvenném, de jelen esetben tudnom kell, hogy hogyan fogja tudni kezelni a helyzetet.
– A szakmai hozzáállásomat, egy cseppet sem befolyásolja, hogy ő itt van – jelentette ki határozottan. – Ha így lenne nem is jelentkeztem volna ide. Én csak egy esélyt szeretnék arra, hogy azt tehessem, amihez a legjobban értek, és amit a legjobban szeretek a világon.
És egészen biztos vagyok abban, hogy ő is ezt fogja mondani, hiszen tudja milyen elhivatott a munkája iránt.
– Elmondom magának, hogyan tennék, ha normális helyzetben lennénk – ült vissza helyére a parancsnok. – Először is behívatnám Severide, aztán Casey hadnagyot, mert nap mint nap együtt fognak dolgozni, és ez a munka, amely soha sem munka, hanem szín tiszta hivatás, nos ez megkívánja, hogy a személyes dolgokat az épületen kívül hagyjuk. Ez alól nincs kivétel. Én sem.  – a lány tágra nyílt pupillákkal figyelte a tiszteletet parancsoló férfit. Sokat hallott már a jóságos, ám de keménykezű Boden hadnagyról, és pontosan azt kapta már az első percben is, amire számított. Elvégre ki ő? Csak egy mentős, nem kicsit gubancos háttértörténettel, szemben egy parancsnokkal, akinek minden egyes interjún mérlegelnie kell, hogy az adott személy mennyire lenne képes beilleszkedni a jól működő csapatába. És a legfontosabbat: vészhelyzet esetén képes e előre lépni, cselekedni.
– Teljes mértékben megértem parancsnok – biccentett Lauren.
–  Jelen helyzetben azonban nincs más választásom – sóhajtott fel. – Maga túl jó mentős ahhoz, hogy hagyjam kisétálni a laktanyámból. Viszont beszélni fogok a hadnagyokkal is, gyanítom a megbeszélés után amúgy is maguktól jönnek.  Menjen, öltözzön át, öt perc múlva eligazítást tartok.
– Igen is uram! – ugrott fel azonnal a lány.
– Az öltöző mellett ment el idefele, az eligazító pedig szemben van vele – mondta mint egy mellékesen a parancsnok.
– Igen, láttam uram – bólintott.  – Nem fogok csalódást okozni.
– Ezt el is várom. Mindkettőjüktől – még utoljára a lányra pillantott, majd figyelmét az előtte álló aktakupacra szegezte.
            Az öltözőt megtalálni gyerekjáték volt Lauren számára. Gyakorlatilag a fél életét a laktanyákban töltötte el, így egy pillanatig sem esett kétségbe, amiért egyedül kellett feltalálnia magát ezen a helyen. 
– Ó hello – lépett elé lendületesen egy barna hajú nő. – Ne haragudj, hogy nem kint vártunk, de befutott egy hívás, és…
– Nyugi Dawson – követte lazábban egy szőke hajú lány –, ahogy látod feltalálta magát – utalt arra, ahogy egyenruháját próbálta magára húzni.
– Hello – intett feléjük nevetve, amint belebújt a pólójába. – Lauren vagyok.
– Dawson, Gabriella Dawson, de hívj csak Gabinak, ő pedig a társam, izé a társad Leslie Shay – mutogatott hevesen a két nő között. – Bocs, de még nem szoktam meg, hogy nem mentőzöm!
– Semmi gond – ingatta fejét Lauren.
– Honnan jöttél? Melyik laktanyából?
– A Nagy Almából – vállat vont – A hatvanhatos egységtől. De tudjátok,  a helyzet ott is csak a szokásos. Örült nepperek, bandaháborús sebesülések, és közúton lefolyó szülések.
– Hát ezekben itt sem lesz hiány, észre se veszed, hogy nem New Yorkban vagy – legyintett Shay. – Na, menjünk mielőtt a goré szárnyunkat szegi, a késés miatt!
            Ahogy hármasban mentek át az eligazítóba  Lauren felfigyelt a falat dísztő rengeteg képre. Hogy nem vettem én ezt észre amikor a hadnaggyal sétáltunk erre? – gondolta magában. A képek nagy része a laktanyában készült, és többségében az itt szolgáló tűzoltók, katasztrófavédők és mentősök szerepeltek rajtuk, de akadtak olyan fotók is, amelyek egy– egy mentés utáni hálából jövő látogatás alkalmával készültek. Az egyik képen a mögötte álló Shay szerepelt, akit egy férfi karolt át. Mindketten nevettek a színes papíron.
– Hamarosan megismerkedsz mindenkivel – jött Shay hangja mögüle, majd mellőle. – Például ő itt Kelly Severide. A lakótársam. Állatira jófej pasi, de imád csajozni, ha érted hogy értem – halkan felkuncogott.  –Szóval vigyázz vele. És velem is – cinkosan Laurenre kacsintott, amit hírtelen nem is tudott hová tenni.
– Nem hiszem, hogy ilyen gondom lesz – grimaszolt, amolyan „nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek” módon.
Halkan beosontak a már folyó eligazításra, Lauren személy szerint az ajtófélfának dőlve hallgatta a parancsnok mondandóját.  Ő legelöl ült, s mikor Shay csatlakozott hozzá egymásra vigyorogtak. Pár lépésre Laurentől Casey hadnagy állt, egyedül ő fordult feléjük mikor besettenkedtek, s egy kedveskés félmosoly után nem is foglalkozott velük tovább egészen addig, amíg a goré be nem mutatta az összegyűlteknek az új kolleginát.
– Végül, de nem utolsó sorban úgy néz ki, hogy megoldott az ötvenegyesek mentős problémája. Egy ideig biztosan velünk lesz ugyanis a new yorki, hatvanhatosok vezető mentőse – Lauren felé intett, hogy menjen oda hozzá. A lány nagy levegőt vett, és nem törődve a figyelő tekintetekkel előre ballagott. – Lauren Severide.
A pillanat tört része alatt lett tökéletesen néma csend a teremben. Lauren tekintete Kellyre siklott, tágra nyílt pupillákkal figyelte reakcióját és valójában a sajátját is. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára látta, és az elválás nem volt épp a legkellemesebb, így elképzelni sem tudta, hogy hogyan is fog reagálni az érkezésére. Tompán hallotta, hogy a sokkoló csendből halk pusmogás lett, amelyből a Severide nevet többször megértette, biztos lehetett tehát abban, hogy próbálják felmérni ki is lehet a lány Kelly életében. Ahogy Kelly nézett Laurenre leginkább azt tükrözte, hogy egyáltalán nem hitte el, hogy a lány vele szemben áll, és ezt ő maga is ezt érzete. A férfi arcáról döbbenetet, meglepettséget és talán egy kicsit lelkesedést is leolvasott, de míg nem beszélt vele semmiben nem lehetett biztos. Kellyn kívül két ember arca maradt meg Laurenben; Shay amolyan „ez most komoly srácok???” szájtátós grimaszt mutatott be, míg a jóképű hadnagy a terem végében meglepetten húzta fel szemöldökét.
– Mára ennyi! – csapta össze kezeit a góré. – Vigyázzunk Chicagora, jó munkát mindenkinek.
Lassan kezdett oszolni a tömeg, ami nem is volt meglepő. Kelly Severide amúgy is folyton a beszédtémák középpontjában állt, hiszen számos csábítás kapcsolódott nevéhez. A gyengébbik nem valahogy képtelen volt ellenállni a sármos, kék szemű, életeket mentő, egyenruhás tűzoltónak, és ezt a férfi sokszor ki is használta. Sosem ígért többet, mint amennyit adni akart, de ez nem számított az őt körülvevő szívtipró legendában. Most pedig ott állt egy nő, aki szintén a Severide nevet viselte. Lauren biztos volt abban, hogy a  csapat egyik része azt hiszi ő Kelly eltitkolt felesége, míg a másik fele valamilyen rokoni szálra gyanakszik, de őt nem kifejezetten érdekelte ki mit gondol. Vagy talán az, egy kicsit mégiscsak, hogy a jóképű hadnagy melyik tábort erősítheti. De csak egy kicsit.
– Lauren Severide – állt elé Kelly keresztbe font karokkal. 
– Szerbusz Kelly – sóhajtott elhaló hangon a lány. Nem gondolta, hogy a férfi látványa ennyire elgyengíti a szívét. Ő valahogy úgy képzelte, amikor egyáltalán fontolóra vette, hogy jelentkezik a chicagoi állásra, hogy ha netán tán össze is fut Kellyvel, egy hűvösebb, hivatalosabb formában megejtett beszélgetéssel tudtára adja miért is van itt, és ennyi. Folytatódik mindenki élete a saját kis ütemében. De most, hogy Kelly a valóságban állt előtte nem csak a képzeletében, nem tudott nem foglalkozni a feltörő érzéseivel.
– Ne nézz ilyen riadtan – ingatta fejét Kelly, majd kitárta karjait, s Lauren halk sóhaj mellett szinte azonnal az ölelésébe süppedt. – Beni is itt van? – kérdezte monoton hangon a lánytól, aki azonnal lemerevedett.
– Nem. Neki semmi köze sincs ahhoz, hogy én idejöttem – kérdőn pillantott a férfire miután elhúzódott tőle. – Szóval téged csak ez érdekelt?
– Ne kezd – figyelmeztette óvatosan. – Rég nem láttalak Lauren, szóval azért szólhattál volna, hogy idejössz.
– Személyesen akartam erről beszélni – kezdte megfontoltan a lány, ugyanis arra gyanakodott, hogy az előbbi pillanatok egy mesteri színjáték darabjai voltak. –  Tudod, hogy lássam a reakciód, és azt hiszem eléggé meglepett volna, ha egyszer csak rád csörgök, hogy holnap nálatok kezdek. Nem?
– Mert szerinted az nem volt meglepő, sőt sokkoló, hogy a testvérem áll velem szemben a saját laktanyámban – vágta rá ingerülten Kelly.
– Ezt talán az irodámban folytassák – szólt bele a parancsnok. – Casey, maga is jöjjön.
– Mi? Mármint minek? Uram – tette hozzá gyorsan. Olyannyira meglepődött azon, hogy ott állt előtte Kelly testvére, akiről talán csak ő és Shay tudott a laktanyában, hogy egyáltalán nem rakta össze fejben miért is akarja a parancsnok a Severide családi vitába lökni.
– Gyanítom a maga csapatát is érinteni fogja az ügy – zárta rövidre a dolgot Boden parancsnok.
            Néma csendben, gyors léptekkel haladtak az iroda felé. Épp csak becsukódott Kelly mögött az ajtó a parancsnok máris a lényegre tért.
– Tekintve, hogy együtt szolgáltam az apjukkal úgy vélem nem lepi meg önöket, hogy tökéletesen tisztában vagyok a kapcsolatuk, hogy is mondjam, milyenségével. Nem áll szándékomban belefolyni az életükbe, de azt jobb, ha már most tisztázzuk, hogy ha nem rendezik záros határidőn belül a viszonyukat, mindkettőjüket eltiltom a szolgálattól. Ne kelljen megbánnom, hogy bizalmat szavaztam magának Miss Severide! – a parancsnok feszülten hangsúlyozta ki a lány vezetéknevét. – Ennek a laktanyának szüksége van Severide hadnagyra – egy pillanatra Kellyre pillantott, majd a lányra – , és Severide vezető mentősre. Gondolkodjanak el ezen, elvégre mindketten azt a jelvényt viselik, amelyre esküt tettek az akadémián. Most perig kifelé. Casey hadnaggyal van beszélnivalóm.
– Miért jöttél ide? – szegezte Laurennek a kérdést Kelly, amint kettesben maradtak a folyosón. – Miért pont ide? Hiszen tudtad, hogy az ötvenegyesben vagyok.
– Chicagoban születtem, itt nőttem fel – vállat vont –  , azt hiszem, nem tartozom magyarázattal azért, hogy mi is köt ehhez a helyhez.
– De számos laktanya közül választhattál volna!
– Képzeld el, nem az én ötletem volt, hogy egyenesen ide sétáljak be! – csattant fel a lány is. – Eredetileg a százkettesekhez vezényeltek volna, mert szándékosan nem neveztem meg egy adott laktanyát. De mivel ott megvolt a tartalék mentős, itt viszont nem, én pedig pont azon a rangon állok, amelyet ezen a helyen kell betölteni szerinted mi történt? Felsőbb utasításra áthelyeztek. Ne engem okolj.  Ha úgy tetszik ez a sors – széttárta karjait. – Vagy megszoksz, vagy megszöksz, mert abban biztos lehetsz, hogy én nem megyek innen sehová. Túl sok időt pazaroltam el arra, hogy megpróbáljak más lenni, mint aki, és nem fogom hagyni, még neked sem, hogy továbbra is bűntudatot ébressz bennem egy olyan élet miatt, amit nem is én választottam! Haragudhatsz rám, okolhatsz is, de belefáradtam abba, hogy meneküljek a saját életem elől. Az Isten szerelmére Kelly – fáradtan hajába túrt – testvérek vagyunk. Akkora a törés közöttünk, amit nem lehet helyre hozni?
Kelly Severide pillanatokig némán állt a lány előtt. A gyengébbik nem képviselői közül egyedül Laurennek volt akkora hatalma, hogy egy pisszenéssel belé fojtsa a szót, de ezt mindig is gondosan titkolta előle. Éppen válaszra nyitotta száját, amikor felharsant a laktanya kürtje, s a diszpécser beszélni kezdett.
– Épülettűz a negyvenkettedik utca 6200-ban!  Kivonul a Nyolcvanegyes, Hármas tűzoltó-, és Hatvanegyes mentőautó.
Egy utolsó pillantás után ellentétes irányba kezdtek rohanni, hiszen a hivatás, amelyre életüket tették fel újfent harcra szólította lelkiismeretes katonáit…


Sziasztok!

Az első, amolyan bevezető rész jellegű, így picit rövidebb a megszokottnál :) A kis plusz pedig, amiről beszéltem az lesz, hogy minden részhez csatolok egy zenét ( mindig kiemelt szövegrész lesz), amelyet az oldal tetején található lejátszóban bármikor újra hallgathattok. Az első dalra én úgy tekintek, mint a Heartbeat címadó, s egyben hivatalos dalára
Voltak tippek, hogy mi is történhetett, és igen jól érezted Perla, hogy egy kiragadott momentum alkotta a 'prológust' :D  majd találkoztok még ezekkel a sorokkal…
Tehát, tudjuk már, hogy kicsoda Lauren, illetve milyen munkát fog végezni kedvenc laktanyánkban. Az elkövetkezendő részekben igyekszem minél több módon érzékeltetni, hogy mennyire lesz átok és áldás az, hogy ki is ő. És persze egyre több és több dolog derül ki arról, mi is ez a nagy családi konfliktus, valamint arról, hogy ki milyen módon kezeli az újabb Severide érkezését.

Várom a véleményeket! :)