3. – Kapcsolat

„ Ha egy orvos a bűn útjára lép, király lesz a gyilkosok közt,

mert hidegvérű és tanult”

–    Sir Arthur Conan Doyle

Tompa napsugár csíkok vetültek a folyosó falaira, mutatva az ablakot takaró szalag függöny eltorzult mását. Henley pislogás nélkül járatta tekintetét a világos és árnyékos sávokon, mígnem kinyílt az ajtó és Ryan jelent meg látóterében. Henley felállt, de a férfi csak akkor szólalt meg mikor tekintetük találkozott.

– Nagyon kevés tartott vissza attól, hogy behúzzak Ricknek.

– Ezzel mind így vagyunk – sóhajtott fel Henley.

– Az egész vizsgálat és az intézési módja – Ryan lemondóan megingatta fejét –, felfordul tőle a gyomrom.

– Semmi nem hozza őt vissza – szólalt meg Calleigh. –Menjünk innen. Vége van.

– A jelentésben azt írtad, hogy a fegyver nem sült el, ennek pedig több oka is lehet – idézte a nőt Henley.

– Hibás szerkezet, rossz minőségű töltények, hiányos karbantartás – sorolta a ballisztikai szakértő monoton hangon. – A lényeg, hogy nem sült el a fegyvere, és ezzel a belső vizsgálat le is zárul.

– Mi volt a valódi ok? – nézett kolléganőjére Henley. – Soha nem találgattok, tudom, hogy nem akartad pontosan megnevezni a hiba okát, mert Timről van szó, de nekünk tudnunk kell.

– Iszonyatosan dühös vagyok rá! – ráncolta homlokát Calleigh. – Egyáltalán nem vigyázott a fegyverére és ezért sült be a pisztoly.

– Tudtam – csuklott el Henley hangja. Annál, hogy elvesztettek egy barátot, kollégát csak az a tudat volt rosszabb, hogy mindez könnyedén elkerülhető lett volna, ha a férfi figyel a fegyverére. Az elvesztés fájdalmába düh keveredett még inkább megnehezítve az elfogadás és lezárás gyötrelmes folyamatát.

Verőfényes napsütés fogadta a hosszú gyászmenetet azon a szombati napon, amikor örök nyugalomra helyezték a kiváló képességű nyomozót. Henleyre bénítóan hatott az a sok ember, akik megálltak és figyelemmel kísérték a hosszú, rendőrautókból s motorokból álló konvojt, amely utolsó útjára kísérte a férfit. Vadidegen emberek pillantottak sajnálkozva a lépésben haladó menetre és ez egyszerre volt szívbe markoló, valamint ijesztő is.

Napszemüveg takarta Henley arcának nagy részét, amit egyáltalán nem bánt, ugyanis, szemei duzzadtak és vörösek voltak a sírástól. Jobb kezével szorosan karolt társába, míg a balban egy szál szegfűt szorongatott görcsösen.

A nap éppen csak lebukott a horizont mögé, mikor belépett lakásába. Hosszú, lelkileg megterhelő nap állt a háta mögött, nem vágyott másra csak pár óra nyugalomra, de tudta, hogy háborgó lelke és kavargó gondolatai nem fogják ezt hagyni. Pont a fiúra, és az ő hiányára gondolt, mikor megrezzent telefontja. Csupán egyetlen sorból állt az üzenet, most mégis mindennél többet jelentett.

 – Szia – lehelte halkan mikor felvette a telefont. – Azt hittem, hogy rosszul látok. Te és az online élet? 

 – Szia – jött az élettel teli hang a túloldalról. – Garcia nem hagyott békén.

 – Tehát inkább menekülőre fogtad a dolgot – állapította meg Henley –, és létrehoztál egy fiókot.

 – Kénytelen voltam – sóhajtott fel. – Megfenyegetett, hogy közzéteszi az egyetemi fotómat. Félelmetes mire képes, Emilyről is olyan képet ásott elő, amivel még Londonban is húzza Derek, mi lett volna velem itt?

 – Jaj Spenc – mosolyodott el.

 – Nem válaszoltál a kérdésemre – folytatta komolyabb hangon. – Jól vagy?

 – Nem – súgta a nő. – Sokkal jobban megviselt ez a temetés, mint hittem. Miért nem jobb most, hogy már vége?

 – Mert az érzelmi életünk nem ilyen lineáris. Azt hinni, hogy egy esemény hirtelen lezárása megadja a lelki békénket, nos azt hiszem ez nem lehetséges. Sajnálom – fűzte hozzá a fiú.

 – Tudom. Köszönöm – Henley elfeküdt a kanapén, így a látóterébe esett a digitális óra. – Mennyi ideje beszélünk?

 – Összesen?

 – Igen, nem a mostani egy perc tizenegy másodpercre gondoltam.

 – Tizenkettő – javította ki élénkebb hangon.

 – Nagyzolós – forgatta meg szemeit a nő automatikusan. – Tehát?

 – Kétszázharminckét órája, ami kilenc egész hat tized nap, tekintve…

 – Kilenc egész hatvanhét – vágott bele Henley.

 – Na, ki a nagyzolós?  

 – Ezt nem hagyhattam ki – mosolyodott el ismét a nő. – Folytasd, kérlek. Tekintve?

 – Hogy hatszázkilencvenhat órája voltál itt nem is olyan sok.

 – Harminckét napból közel tízet végigbeszéltünk, áh tényleg nem sok.

 – Ha nem létezne tudat, nem létezne idő sem – bölcselkedett Spencer.

 – Az idő ritmus, az a ritmusa, amely az ébrenlét és az álom között jön létre – fejezte be Henley.

 – Szóval olvastad Freud Időszerű gondolatok háborúról és halálról tanulmányát.

 – Persze, még az egyetemen. Érdekes írás, tetszett, bár tizenhét évesen furcsán néztek rám a könyvtárban.

 – Ismerős – válaszolta Reid. Henley is hallotta a halk csipogást, ami a fiú telefonjából jött.

 – Újabb ügy?

 – Biztos, Garcia üzent. Mennem kell – folytatta kelletlenül.

 – Tudom. Vigyázz magadra Spenc – kérte őszintén a nő.

 – Később beszélünk – sóhajtott utoljára a telefonba Spencer, majd bontották a vonalat.

A könnyed érzés, ami a fiú hangjával együtt érkezett tova is szállt, amint Henley letette a készüléket. Végigfuttatta tekintetét a lakáson, miközben arra gondolt, hogy tulajdonképpen fogalma sincsen arról, hogyan fogja eltölteni azt a negyvennyolc órát, ami előtte állt.

Hirtelen ötlettől vezérelve felkocogott az emeletre és kis bőröndjét elhúzva pakolni kezdett. Eljött az ideje, hogy haza látogasson.

Penelope Garcia egy kölyökmacskákkal játszó kacagó kislány videóját nézte, mikor Derek Morgan belépett a tárgyalóba.

– Ez micsoda?

– Az új ügyetek elég horrorisztikus, szóval kellett egy ilyen boldog képsorozatot látnom, mielőtt prezentálom – csukta össze laptopját.

– Hol van Hotch? – kérdezte JJ– t Derek.

– Strauss beszélni akart vele – folytatta Rossi.

– Mit tud? – kapta fel fejét Garcia.

– Mit kellene tudnom? – kérdezett vissza Rossi.

– Csak nekem gyanús, hogy még nem érkezett új ember Emily helyére? – tudakolta ártatlanul Reid.

– Szerintem erről van szó – nézett Spencerről Morganre Penelope. – Bár én nem vagyok profilozó, de legutóbb pont Em érkezése napján volt ilyen beszélgetés Hotch és Strauss között.

– Most jön – dőlt hátra forgószékében JJ teljesen, hogy kilásson a folyosóra. – Uh, feszültnek tűnik.

– Kezdjük – sietett be Hotch végszóra.

– Kedves barátaim, ezúttal Új– Mexikóba utaztok és egy jobb lábakat gyűjtő elkövető után fogtok nyomozni. A legutóbbi áldozatot, Tony Anderst egy helyi motelben tettél ki. Jelenleg a műtőben van, úgy tűnik, hogy túl is éli ezt a megpróbáltatást – kezdte Garcia szokásos stílusában. – Az első áldozat azonban nem volt ilyen „szerencsés” Richard Hubbell meghalt a láb eltávolítása közben, a testét a mexikói határnál, Jaureznél tették ki.

– Juarez a kartellek frontvonala. Van drog kapcsolat az áldozatoknál?

– Egyiküknél sincs – ingatta fejét Penelope.

– Tony Andersnél tűnyomok és varratok voltak a végtagon – nézete a képeket JJ. – Tehát a tettes mindkét áldozatán műtétet hajtott végre?

– Egy orvost keresünk? – ráncolta homlokát Morgan.

– Elsőre én is erre gondolok – bólintott Rossi. – Kezelték valahol az áldozatokat?

– Nem, mondhatni az egészséges ember mintapéldányai voltak – ingatta fejét Garcia.

– Tonynak hipodermikus tűnyomok voltak a nyakán. A tettes begyógyszerezte és elvihette kórházba megműteni – vetette fel Morgan a következő lehetőséget.

– Nem tudna egy kórházban elrejtőzni – kezdte Hotch. – Még a legtapasztaltabb sebész sem tud felügyelet nélkül dolgozni.

– Az amputáció lényege, hogy eltávolítsák a halott szöveteket, ezáltal megmentsék az egészséges végtagot – fordult a társaság fel Reid. – Ezt már az első éves medikák is tudják, de a tettes mégis olyan szorosra varrta a bőrt Tony megcsonkított végtagján, hogy a vér nem tudott áramlani és ez üszkösödéshez vezetett.

– Tehát a tettes nem sebész – figyelte kollégáját Hotch.

– Akkor micsoda? – tette fel az égető kérdést JJ.

– Egy hentes – közölte Reid komoly hangon.

– Harminc perc múlva felszállunk, igyekezzetek – indult ki elsőnek Hotch, de az ajtóban visszafordult. – Csatlakozik hozzánk egy ügynök is, akivel ha jól kijön a csapat hosszabb távon működne együtt az iroda. Tudom, hogy nehéz Emily után elfogadni egy új kollégát, de ne rajta töltsétek le a Prentiss által okozott veszteség érzetét.

A megszokottól eltérően a csapat néma csendben utazott a hangárig. Hotchnak nem kellett a profilozói tapasztalata mégis tudta mi jár kollégái fejében.

Az ügynök már a gépen várta őket, Aaron egy futó mosollyal köszöntötte, de megvárta míg csapata is felsétál a lépcsőn. Reid lépett be utolsónak, mégis ő lett az első, aki megszólalt.

– Alex? – kerekedek el barna szemei, majd mosoly terült el az arcán kollégái nem kis meglepetésére.

– Spencer – húzta mosolyra ajkait az ügynöknő is miközben megölelték egymást.

– Nem mondtad, hogy ismeritek egymást – dörmögte Hotch.

– A Berkleyen tartottunk pár előadást együtt – magyarázta Alex – , és ez az arc mindent megért – tette hozzá könnyed hangon, mire Morgan elvigyorodott.

– Kérem foglalják el helyüket, megkezdjük a felszállást – áradt a kapitány hangja.

– Alex Blake ügynök már hosszú évek óta az FBI– nak dolgozik – kezdte Hotch a leendő csapattag bemutatását miközben a gép lassan gurulni kezdett a kifutópályán.

Elroy Hayworth aggódva figyelte lányát, ugyanis Henleyre nem volt jellemző, hogy csak úgy beállít előzetes értesítés nélkül.

– Kislányom, ne haragudj, de borzalmasan nézel ki – fürkészte kérdésekkel telve Elroy.

– Ne aggódj – paskolta meg apja kezét.

– Hogyan halt meg az a fiatalember?

– Lelőtték. Egy ügyön dolgoztunk – kezdte lassan Henley – , és besült a pisztolya. Halálos lövés érte, gyakorlatilag harminc másodpercen belül életét vesztette.

– Sajnálom Henley – sóhajtott fel Elroy. – Tudod, nagyon büszke vagyok rád, hogy ilyen hivatásod van, de ugyanakkor pokolian féltelek is.

– Apa, te a laborban is féltettél – mosolyodott el halványan a nő.

– Apai jogom van hozzá – viszonozta a félmosolyt. – Viszont egyszer sem láttalak ennyire mélyen, amióta Miamiban dolgozol – folytatta komolyabban.

– Az elmúlt pár év elég nehéz volt – talált hangjára pár pillanattal később Henley. – Mindig amikor azt érzem, hogy végre megbékéltem, és rendben van az életem történik valami ilyen. A tudományok embere vagyok, és tudom, hogy az eltelt időintervallum egyenes arányban van a feledéssel, ezáltal bizonyos időn belül csökkennie kell a fájdalomnak, de én már elértem a határnapot, és semmivel lett jobb.

– Kicsim, az te sem gondolhatod komolyan, hogy csak azért mert van egy társadalmilag elfogadott napszám, máris könnyebb lesz. Az érzelmeidet nem irányíthatod intelligenciával.

– Tudom – morrant fel – , csupán elegem van már ebből a nyomasztó érzésből és nekem kell valami magyarázat. Nem is tudom, lehetséges, hogy ki kéne ugranom egy gépből, vagy valami ilyesmi adrenalinnal telei cselekedett véghezvinnem. Azt hittem, hogy ha tökéletesen értem a bűnelkövetőket és ezáltal több embert mentek meg, akkor jobban érzem magam.

– De nem így lett.

– Nem teljesen. Nagyon jó mikor sikeres vége van egy ügynek, de még nem is tettem le az aktát már ott a következő.

– Nem menthettek meg mindenkit. Bár lehetne – sóhajtott fel Elroy. – Mondok neked valamit Henley. A világ összes emberén segíthetsz, de addig, amíg önmagadat okolod édesanyád haláláért nem leszel szabad.

– Nagyon hiányzik – remegett meg hangja. – Remek embereket ismertem meg, de magányos vagyok nélküle.

– Persze, hiszen az édesanyád volt, és ez mellett különleges kapcsolatban is álltatok. Darcy kivételes képességű nő volt, és ezt örökölted. Henley tízen évesen Dosztojevszkij könyvet olvastál, és ennél csak az a meghökkentőbb, hogy értetted is. Olyan gyorsan gondolkodsz, hogy az emberek szinte beleszédülnek, de az, hogy csupán te látod a megoldást még nem jelenti azt, hogy rossz az amit teszel, csupán annyit: egyedül vagy.

– Köszönöm apa – döntötte fejét édesapja vállának. Pár percig csendben ültek, majd Henley félmosoly mellett felnézet Elroyra. – Le sem tagadhatnád a pszichológia tanszékbeli múltadat ezekkel a homályos jó úton jársz üzenetű hasonlataiddal.

– Garcia ellenőrizte a UNOS– nál az adatokat, beszéltünk az áldozattal, ellenőrizve lettek a magánklinikák és a biotechnikai vállalatok is, de semmi – kezdte az összefoglalást Morgan.

– Szóba jött a szervkereskedelem, de ezen a szálon sincsen semmi gyanús.

– Jól van, mit hagytunk ki? – emelte szigorú pillantását a csapatra Hotch. Öt másodperccel később nyílt a tárgyaló ajtaja, hogy egy rendőrtiszt közölje; újabb holttest került elő.

Morgan, Reid és Blake húsz perc múlva már a helyszínen álltak, ha lehet még nagyobb értetlenségben, mint az irodában.

– Az áldozat Maria Rodrigez – olvasta fel Alex. – Először operált nőt.

– Más újdonság is van – ráncolta homlokát Reid. – Ezúttal a bal lábat távolította el. Nincs üszkösödés a csonkon, ami azt jelenti, hogy nemrég műthette meg.

– Garcia most hívott, hogy még egy nő eltűnt, egy időben Mariával – csatlakozott Morgan hozzájuk.

– Szerinted még nála van a másik nő?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel ezt a nőt csak úgy kidobta itt, nem temette el a sivatagban, mint az eddigi áldozatait. A másik holttest hiányáról nem is beszélve.

– De ez azt is jelenti, hogy gyorsabb tempóra kapcsolt – állapította meg Blake.

– Ez az! A kapcsolat – nyögött fel Reid és mobilját előhúzva a kocsihoz sietett. Derek és Alex értetlenül néztek össze, majd az utóbbi Spencer után indult.

– Spencer, nem akarsz valamit mondani?

– Nem. Illetve igen, az őrs pár sarokra van innen, ott találkozunk.

– Micsoda? Gyalog akarsz visszajönni?

– Aha. Jót tesz a friss levegő. Ne aggódj, csak kiszellőztetem a fejem –intett búcsút és sietős léptekkel átvágott a másik oldalra. Reid hátranézett, de amint látta, hogy Blake beszáll az autójába ismét kezébe vette a telefont és már tárcsázott is. Az ötödik csengés után tette le, némi be nem vallott csalódottsággal, és nagyjából ekkor kanyarodott elé a jól ismert fekete autó is.

– Halljam mi ez! – állt meg előtte karba tett kezekkel Blake. – Nagyon furcsán viselkedsz.

– Most mi a baj? – tudakolta Spencer.

– Ne kérdéssel válaszolj a kérésre.

– Nézd, régebben volt egy egészségügyi problémám, és konzultáltam egy genetikussal – adott választ Spencer.

– Ennek mi köze a mostani ügyhöz? – értetlenkedett Blake jogosan.

– Szerintem ő segíthet rájönni, hogy mit nem vettünk észre – vállat vont, mintha ez a mondat mindenre magyarázatot adna.

– Az őrsön a legjobb szakemberek várnak – mutatott az épület irányába Alex.

– Tudom, de néha egy másik nézőpont segítheti a friss gondolkodást.

– Miért fogalmazol ilyen homályosan? – kérdezte gyanakvón.

– Nem értem mire gondolsz – Reid ártatlanul pislogott. Elsőre remek ötletnek tűnt Blakenek szólni, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem ismerte a nőt, akivel beszélni készült ezen a kései órán, ezáltal felesleges kombinálásba sem kezdhet, de arra nem számított, hogy pont ő bombázza majd kérdésekkel.

– Nem utalsz az illető nemére. Annyit mondtál, hogy ő, és hogy genetikus.

– És?

– Felmerül egy nagyobb kérdés Spencer. Miért velem közölted, hogy gyalog jössz vissza?

– Mi lenne, ha ezt később beszélnénk meg? – nyögött fel Reid, amint megrezzent a telefonja.

– Miért nem Dereknek szóltál? – folytatta figyelmen kívül hagyva Spencer kérését.

– Alex, kérlek – fogta könyörgőre Reid.

– Válaszolj a kérdésre Reid! – kérte határozottan.

– Mert nem akarom, hogy tudjanak róla – adta meg magát Spencer. – Érted? Nincs ebben semmi rossz, csak ez magánügy.

– Oké – bólintott Alex és visszaült az autóba.

– Szia Spencer – jött Henley dallamos hangja, amint a fiú fogadta a hívást. – Minden rendben?

– Szia – visszhangozta a lányt bujkáló mosoly mellett. – Elakadtunk az ügyben.

– Hallgatlak – felelte hivatalosabb hangon.

Spencer Reidre nem volt jellemző, hogy szinte andalgó tempóban kószáljon késő este, de most idő és egyedüllét kellett neki, hogy kérdő tekintetetek és ami még ennél is fontosabb volt; elméleteket gyártó kollégák nélkül beszélhessen a lánnyal. 

– Először azt hittem mindegy neki, hogy ki az áldozat – fejezte be az eset ismertetését. – Itt akadtam el.

– Aztán kiderült, hogy vért vesz tőlük.

– Pontosan.

– Ez nem lehet véletlen – ráncolta homlokát Henley pár ezer kilométerrel arrébb – , ezzel az ürüggyel szűri őket valamire.

– Segíts rájönni, hogy mit vizsgál az áldozatokon.

– Amit eddig elmondtál az emlékeztet Josef Mengele tevékenységére – nézett jegyzeteire Henley. Míg Spencer beszámolt neki az ügyről ő felirt pár információt, hogy maga előtt lássa a profilt.

– A kettőzés szerepel a profilban – tűnődött el Reid.

– Nem, én Mengele ikreken végzett kísérleteire gondolok – magyarázta Henley lázasan. – Nem is a tette számít, hanem a miértje. Több ezer kísérletet végzett. Miért?

– Nahát, ezt nem tudom – hökkent meg Spencer.

– Azt gondolta, hogy gyorsabban be tudja népesíteni Németországot, ha sikerül a nőkben többes ikerterhességet elősegíteni.

– Szóval a fickó a saját elérhetetlen célját kergeti? – állt meg döbbenten a fiú. – Az átültetés előtt megcsonkítja őket, ez része a kísérletnek. Mi van, ha az áldozatokban van valami közös, ami az amputációval kapcsolatos?

– Ez nem logikus. Genetikailag nem kivitelezhető – kortyolt üdítőjébe mielőtt folytatta volna. – Kivéve, ha öröklődő, olyasmi, ami végtaghiányt okozta méhen belül. Mint például ahogy a thalidomide okozott szülési rendellenesség 1957– től.

Eközben a rendőrség épületén belül is folyt a lázas találgatás.

– Talán a tettes féllábú – masszírozta meg fáradtan homlokát JJ. – És próbál megoldást találni a problémájára.

– A profil illene rá – biccentett Morgan. – Hiszen istenkomplexusa van.

– Azt hiszi, hogy tökéletes és nem hibázhat.

– Ezt az egészet – mutatott a táblára Hotch –, nehéz véghezvinni fél lábbal.

– Már már ironikus ez az egész – dobta az asztalra a mappát Rossi. – A legtöbb amputált lábú embernek egészségesebb a gondolkodásmódja, mint ennek a fickónak.

– Várjatok – pattant fel JJ – , és ha nem magát, hanem valaki mást akar meggyógyítani?

– Ez is beleillik az istenkomplexusba – helyeselt Blake.

– Kinek segítene? – nézett JJ– re Rossi.

– Egy házastársnak – pillantott automatikusan a karikagyűrűjére. – Vagy a gyerekének. Valakinek, aki nagyon fontos számára, olyannyira, hogy nem számít mennyi embert áldoz fel, csak az, hogy meggyógyítsa őt.

–  A thalidomide gyógyszer által okozott magzati fejlődési rendellenesség? Természetes úton mi okozhat még rendellenességet? 

– Hosszú a lista – sóhajtott fel a nő. – Ami ide illik, az esetleg kromoszóma hiba.

– Mi van, ha leszűkítjük végtag rendellenességre? – hadarta Reid. Egyszerűen érezte, hogy a megoldás közelében járnak.

– Öhm, rubeola és a herpesz okozza a legtöbbet. A herpesz a leggyakoribb, de véradásnál azt nem szűrik.

– De a herpesz vírusnak különböző törzsei vannak. Például a bárányhimlő. Ha az anya nem kap védőoltást és a vírust átadja a magzatnak, az okozhat rendellenességet?

– Igen, többek között végtag hipopláziát okoz.

– Amely külsőre az amputációra emlékeztet – nyögött fel Reid.

– De ha a rendellenesség az anyától származik miért férfiakat műtött eddig?  – tette fel a kérdést Henley. – Ők voltak a próba alanyok, igaz? – suttogta lehunyt szemekkel, amint rájött a válasza is.

– Azért tért át a nőkre, mert azt hiszi, hogy sikerrel járt.

– Spenc – szólalt meg fojtott hangon a nő –, most már teljes a profil.

– Köszönöm Henley, beszélek Hotchal.

– Vigyázz magadra kérlek, nem lehetséges az, amit tenni akart, veszélyes lehet ha elkapjátok és tudatosul benne, hogy véget vettek a kísérletének – lehelte.

– Ne aggódj – kérte őszintén a fiú, majd bontották a vonalat.

Reid lendületesen nyitott be a tárgyalóba, ahol a csapat várta.

– Mégis merre jártál? – szegezte neki a kérdést Morgan.

– Kint – adott roppant értelmes választ. – Rájöttem mi hiányzik a profilból.

– Éspedig? – nézte homlokráncolva Hotch. Ő egy cseppet sem lepődött meg már azon, hogy a fiatal zseni egyszer csak előrukkol egy olyan elmélettel, amit a magyarázatig egyedül ő értett meg.

– Ehhez kell Garcia is – hangosította ki mobilját Reid.

– Hallgatlak ifjú zseni barátom – vette fel Garcia azonnal a telefont.

– Megvannak még a boncmesterek adatai?

– Várom a kérdést szivi.

– Különítsd el a nősöket és keress bárányhimlő miatt végtaghiánnyal született feleségeket.

– Ez elég szűk lista lesz – közölte Penelope míg a háttérben vadul nyomkodta a billentyűzetet. – Megvan! Linda Nelson, és a férje John Nelson, aki két éve mondott fel egy kegyeleti szalonban.

– Ő lesz az – nézett fel Hotchra Reid.

– Hozzátok be – biccentett az egységvezető.

Négy órával később már repülési magasságon szállt a magángép Virginia felé. Az utolsó áldozat életét megmentették, a tettest rács mögé juttatták, ennél jobb kimenetele pedig nem is lehetett volna az ügynek.

– Mi ez a susmus? – ült le Reiddel szemben Morgan. –   Ez a titkolózás, ami miatt fél Új– Mexikót körbejártad?

– Konzultáltam valakivel. És? – válaszolta nyugodtan.

– Reid, otthagytál a tetthelyen és a megoldással jöttél vissza – ingatta fejét hitetlenül Derek. –   Nem semmi konzultáció lehetett.

– Ühüm, az volt – bólogatott Spencer.

– Jól van, ha nem akarod elmondani rendben van. De figyelj, komolyan mondom, úgy érzem, hogy rég nem volt alkalmunk beszélgetni. Nem tehetünk erről, előfordul, de ha te valaki mást fogadtál a bizalmadba csak tudni szeretném ki az – mondta barátian. –   Mert nem akármilyen csaj lehet, ha bírja a tempódat – tette hozzá Reid reakcióját lesve.

– Ki mondta el? – forgatta meg szemeit Reid.

– Ah, csak egy kismadár csiripelte – vigyorgott Morgan –, talán ismered. Persze, hogy Garcia – folytatta –, és még azt is mondta, hogy újabban kergébb vagy a szokásosnál, a többit magamtól találtam ki.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – nevette el magát Spencer.

– Persze, tudod kit etess – veregette vállon, miközben arra gondolt, hogy valóban nem semmi lehet az a nő, aki képes Dr Spencer Reiddel lépést tartani. Ha ebben a pillanatban Derek tudta volna azt a kevés információt, amit a tőle nagyjából két méterre ülő Alex Blake, akkor könnyedén kikövetkeztethette volna, hogy ki is az a nem hétköznapi nő.

Aaron Hotchner telefonja pittyegni kezdett, a csapat egy emberként nézett a férfire.

– Ugye nem egy újabb ügy? – nyögött fel panaszosan JJ.

– Nem – közölte mereven Hotch, s zsebébe süllyesztette a készüléket. Rossi figyelmét azonban nem kerülte el, hogy az a fajta gondterhelt grimasz, amit legutóbb Foyet felbukkanásakor látott a férfin, ismét visszakúszik arcára…

Sziasztok! 

Több, mint egy hónap telet el azóta, hogy Henley Hayworth együtt dolgozott a csapattal, ami alatt több dolog is történt szereplőinkkel. Henley egy tragédián (a jelenet leírása direkt ilyen komoly, picit elvont hangvételű) van túl - és igen Bel :D ez a Ryan az a Ryan -, ami arra késztette, hogy elgondolkodjon az életén. Persze azért ez nem megy olyan egyszerűen, hogy elég legyen egy apukás beszélgetés, de így újabb infókat osztottam meg veletek róla.  Illetve egy újabb példát is láthattok arra, hogy milyen jól illene a genetikus hölgy a csapatba... :) Reid ki akarta cselezni a kollégáit, de Blake sem hagyta annyiban ezt a viselkedést, a miértre felhívnám a figyelmet, visszatér ez a részlet még a későbbiekben :) Miután írtam nektek, hogy új szereplő érkezik, nos, akkor tudatosult bennem, hogy valójában szereplőket kellett volna írnom. A lány múltjának megismerésében Elroy fontos szerepelt fog játszani, mint ahogy Darcy halálának oka is. Van tippetek arra, hogy miért mondhatta Elroy azt, amit? És arra, hogy milyen híreket kaphatott Hotch? Vajon mennyire lesz ez hatással a csapatra? 

Köszönöm szépen a hozzászólásaitokat, és a feliratkozásokat ♥