5. – Világok

Szombat reggel fél tíz előtt Henley magától ébredt fel. Lustán nyújtózkodott az ágyban, majd konstatálta, hogy hétvége van, olyan hétvége, amelyet nem egy másik államban tölt így magához vette mobilját.

Henley megforgatta szemeit és már tárcsázta is a fiút.

– Mihez kellett neked egy egész perc? – vette fel sóhajtva a mobilt Spencer.

– Még jó, hogy fekszem…

– Ugyan Henley – kuncogott fel Reid.

– Ugye tudod, hogy szombat van? – ráncolta automatikusan homlokát a nő. – Ez egy évben nagyjából tízszer fordul elő, szóval ki kell használnunk!

– Tavaly tizenhárom szombatom volt itthon, és ebben nincs benne az a négy, ami szabadság miatt keletkezett.

– Köszönöm a pontos információt Dr Reid. Most megerősítette bennem a cselekvés iránti vágyamat.

– Mire gondolsz?

– Mondjuk egy régi, klasszikus piknikre? – nézett ki az ablakon Henley. – Süt a nap, csodás az idő, és én folyton az irodában és vagy a gépen kuksolok. Rám fér egy kis friss levegő, mint ahogy rád is. Mit szólsz, velem tartasz?

– Olvasnom kellene – jött a hezitáló válasz. – Ilyen csábításnak teszel ki, mikor tudod, hogy vizsgára készülök.

– Mint ahogy azt is, hogy alapos készülés nélkül is minimum kilencvennégy százalékos lesz az eredmény – kuncogott a lány. –   De mivel négy hete készülök nekiállni egy trilógiának megértelek, így engedélyezek egy– egy könyvet a piknik kosárban. Hogy hangzik?

– Meggyőztél.

– Mintha olyan nagyon ellenálltál volna – vigyorodott el Henley. – Egy óra múlva várlak a Mirror parkban.

– Ott leszek. És Henley? Örülök, hogy nekem szóltál.

– Örülök, hogy neked szóltam – harapott ajkába a nő.

Oké, innen mi az, ami kellhet? – tette fel magában a kérdést Henley. 

– Az MRI alapján Spenc tuti szereti az olívabogyót – tanácstalanul végignézett a hűtő tartalmán, majd nagyjából mindent kipakolt.

Fél óra múlva az elkészült csomag tetejére fektette a kinézett könyvet és bezárta maga mögött a lakást. Kellemes meleg fogadta lent az utcán, ezért megállt egy teljes percre, hogy magába szívja a csontjait is átmelegítő napsütést, s csak úgy folytatta útját. Tökéletes nap elébe néztek.

A megbeszéltek alapján Henley tökéletesen tudta, hogy hol keresse a fiút a parkban lévő emberek közt, és amikor meglátta a félig árnyékos, félig napos oldalra terített pokrócot nem tudta megállni a mosolygást.

– Sokat beszélsz arról, hogy hiányzik a napsütés – jött Spencer hangja közvetlenül mögüle. A fiú annyira közel volt hozzá, hogy megrezzent hangjának közelségétől. – Bocs, nem akartalak megijeszteni – simított végig mindkét kezén Spencer.

– Csak meglepődtem – fordult a fiú felé, akinek szemeit napszemüveg fedte. – Zavar a fény? – ráncolta homlokát azonnal Henley. Tudta, hogy Spencer milyen tünetekkel küzd, és ennek fényében már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a piknik.

– Inkább csak kissé érzékeny rá a szemem – hogy megnyugtassa a lányt fejére tolta a szemüveget és hunyorgás nélkül nézett le rá. – Látod? Szinte száz százalékkal jobb, mint pár hete.

– Ennek örülök – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Filozófia napot tartasz? – emelte fel a könyvet miután a pokrócra ereszkedett.

– Mielőtt leadom a szakdolgozatomat meg akarok győződni pár dologról.

– Nem is mondtad, hogy elkészültél vele – nézett fel az ismerős Nietzsche könyv borítójáról Henley.

– Mert még csak a fejemben létezik – mosolyodott el bocsánatkérőn Spencer.

– Ja kérem az úgy nem érvényes.

– Tudod, hogy utálok a gépelni – fintorgott Reid.

– Mond fel, Garcia pik– pakk legépeli – tanácsolta vidáman –, ha el nem alszik közben – tette hozzá széles vigyor mellett.

– Henley! – nyögött fel Spencer elkerekedett szemek mellett, de a lány kuncogása hamar átragadt rá is.

– Lásd be a filozófia nem mindenkit érdekel – bólintott rá Henley. – Tudom ajánlani Hegel, és Leibniz műveit is, bár gyanítom fordultak már meg az általuk írt könyvek a kezeidben.

– Nocsak, azt hittem a filozófia nem mindenkit érdekel – ismételte Henleyt csúfondáros vigyor mellett.

– Én nem tartozom bele az átlag kategóriába – hunyorgott Henley.

– Ez már igaz – biccentett Spencer.

– Hegel Szellemfilozófiáját szeretem, főleg a szubjektív szellem leírását.

– Az önmagát szemlélő szellem – folytatta Spencer. – Én inkább a magát elképzelő szellem részt kedvelem.

– Ez nem lep meg – a fiú kérdő pillantására folytatta –  , úgy értem, hogy az objektív szellem a jog, a moralitás és az erkölcsösség területét öleli fel Hegel tanulmányában. Ez illik rád, nagyon erős az igazságérzeted.

– Ha jobban belegondolok a szubjektív szellem leírásában is találok olyan részt, amely igaz rád – egy pillanatra eltűnődött. – A lélek, test, ész fázisai közül a lélek és az ész a kedvenceid, igaz? – a lány aprót bólintott, így Spencer folytatta. –  A lélek az érzéseinek és érzelmeinek él, míg az ész már felismeri, hogy alakítja a tőle külön álló világot. Hm, ez egy bizonyos értelemben tényleg jellemző rád.

– Mielőtt még profilozásba hajlik a délelőtt együnk – javasolta Henley zavartan. Az első perctől fogva élvezte a fiú társaságát, és valahol megrémítette az, hogy Spencer ilyen rövid idő alatt ennyire kiismerte őt.  – Spenc, szereted az olívabogyót? –  állt meg a kosár tartalmának kipakolása közben.

– Igen. De miért kérdezed ezt ilyen rémülten?

– Nem rémülten – mosolygott ismét. – Csak az jutott eszembe amikor készítettem össze az ebédet, hogy a DNS– edet jobban ismerem, mint az ízlésedet. Oké ez egy érdekes mondat volt – fűzte hozzá Reid vigyorgó arcát látva.

– Nos, Dr Hayworth mi magunk is érdekesek vagyunk a társadalom számára – válaszolta feszültebben.

– Nem érdekel a társadalom – vont vállat.

Pár mennyei szendviccsel később Spencer valóban a filozófia tanulmányozásába merült és Henley is nekilátott a rég kinézett könyvnek. A századik oldalhoz érve a lány összecsukta  a könyvet és Spencerre nézett.

– Igen? – kérdezte a fiú, de nem nézett fel a könyvből.

– Jó nézni, ahogy olvasod azt a percenkénti húszezer szót – felelte könyökére támaszkodva Henley, így egymással szembe kerültek, Spenc ugyanis hasonló pózban feküdt és ajkain könnyed mosoly játszott a lány szavaitól. Amióta erre a pokrócra feküdtek még inkább felerősödött Henleyben az az erős bizsergés, amit mindig is érzett a fiú mellett, aki végül ráemelte pillantását. Percekig csak nézték egymást, és bár egy szót sem szóltak mindketten tudták, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott.

– Mondj valamit kérlek – súgta Henley megilletődötten. – Mire gondolsz?

 – Amikor elmondtad, hogy itt maradsz az első pillanatban megkönnyebbültem, hogy a közelemben leszel.  De aztán – megint megjelent a feszült grimasz arcán – belém hasított, hogy ez bonyolulttá is teszi az egészet. Én nem értek a nőhöz Henley, a kapcsolatokhoz meg plán nem, de nem tudok nem gondolni rád.

– Nem kell érteni hozzájuk, legalábbis hozzám nem – nézett mélyen Spencer szemeibe. – Ha hiszed, ha nem nekem is nagyon új ez a szituáció.  Nem tudom értelmezni az érzéseimet, mert ellent mond mindannak, amit tanultam, amit eddig tapasztaltam.

– Mit érzel? – kérdezett vissza izgalommal a hangjában Spencer.

– Jelen pillanatban leginkább sóvárgást – felelt halkan Henley. – Annyira közel vagy hozzám, az illatodat felém hozza a szél és én elpusztulok egy érintésért.

Spencer lassan felemelte kezét, és gyengéden megcirógatta a lány arcát, aki lehunyt szemmel élvezte az érzést, ami a fiú érintése váltott ki belőle.

– Ugye tudod, hogy nagyjából minden ez ellen szól? – hozta vissza a valóságba Henleyt Spencer hangja. Mikor kinyitott a szemeit ismételten a félelmekkel teli fiú nézett vissza rá. – Kezdve azzal, amiért a segítségedet kértem.

– Tudom, hogy van benned félelem, és ez érthető is. Elég sok, genetikailag örökölhető betegség létezik, de azt kell hogy mondjam a skizofréniával a szerencsésebb kategóriába tartozol. Még ha ez kegyetlenül is hangzik.

– Annyira közel vagyok ahhoz, hogy oda jussak, ahová az anyám.

– Ebben nincs igazad Spencer. Te egy nagyon okos, és szinte mérhetetlenül nagy intelligenciával rendelkező férfi vagy, de ugyanakkor ember is. Az emberiség egyik leggyötrőbb kérdése a miért. Szeretnék megérteni, hogy mi miért alakul ki. A skizofréniával kapcsolatban is. Minden adatot, statisztikát, szakirodalmat, könyvet elolvastál ezzel kapcsolatban, de közben elfelejtettél reális maradni.

– Hogy lehetnék az, mikor ilyen fajsúlyú dologról van szó? – kérdezett vissza Spencer feszülten.

– Kezdjük előröl – helyezkedett törökülésbe Henley. – A skizofrénia jellemzően női betegség. Igaz?

– A statisztika szerint közel azonos a megoszlás a női és férfi betegek között.

– Spencer, tökéletesen tisztában vagyok a statisztikával – vonta fel szemöldökét. – Rossz embert akarsz meggyőzni arról az elméletedről, hogy örökölted a betegséget.

– Nézd, én értem, hogy te mint genetikus másként látod ezt…

– Nem másként. Helyesen, elfogulatlanul. Itt vagyok, beszélgessünk erről – megfogta a fiú kezét. – A kiváltó okok a következők lehetnek: genetikai, környezeti, mint például kábítószer használat, fejlődési tényezők. Aztán a hatásmechanizmusa is kettébontható pszichológiai és neurológiai okokra. Ezenfelül még órákig beszélhetnék neked a miértekről, de felesleges. Genetikailag annak a valószínűsége, hogy egy biológiai skizofrén szülő gyermeke szintén beteg lesz tíz– tizennyolc százalék között mozog. Te tökéletesen tudod, hogy ez mennyire kicsi szám a népességet tekintve.

– De azt nem tudod megmondani, hogy ki az, aki beleesik ebben a kicsi számba!

– Vegyük át a tüneteket. Jellemzően tinédzser kor környékén bukkannak fel igazán. Akárhogy is nézem te egy hajszálnyival idősebb vagy. Tehát a tünetek. Gondolkodás.  Az ok– okozati összefüggések, a célképzetek megszűnése, inkoherens, laza képzettársítás. A gondolkodási folyamat elakadása, beszűkülés, absztrakciós képesség csökkenése. Tapasztaltad ezek bármelyikét is?

– Nem látom át olyan gyorsan az eseteket, mint eddig. És lassabban olvasok. A héten is csak öt könyvet olvastam ki – nézett fel nagy szemekkel a lányra.

– Spencer, alvászavaraid vannak, ne csodálkozz, hogy a szuperszámítógéped belassul. A szürkeállományodnak is szüksége van pihenésre – megeresztett egy óvatos mosolyt. – Szeded a ribofalvint és a magnéziumot?

– Igen, úgy ahogy mondtad.

– Oké, a doxazmák a következő kategória. Veled dolgozom, látom, hogy nem küzdesz téveszmékkel, tehát mehetünk is tovább az érzékelésre.

– Bár leüvöltöttem az orvost, aki az első MRI– t csinálta, de már az is megfordult a fejemben, hogy kezdek megörülni – Henley felvonta szemöldökét, Spencer pedig homlokráncolva folytatta. – Hallucinációm vannak, főként vizuálisak.

– Saját testtel kapcsolatos hallucinációk? Mint például furcsa, szag–, íz–, tapintásos hallucinációk?

– Néha de csak rémálmok formájában.

– Az más kategória Spenc. Nekem is vannak rémálmaim, főleg mióta itt dolgozom Quanticoban. Annyira sok emberi tragédiát látunk, hogy az elménk nem képes másként feldolgozni ezt. Jelen esetben nem hinném, hogy ez a skizofrénia tünete lenne, a hallucinációd sem valós, csupán az agyi kapacitásod hibernálódik, mint mikor az elalvás előtti még éber, de már alvó állapotban vagy.

– Mindenre van válaszod, igaz?

– Ne feledd, majdnem akkora az IQ– m, mint a tiéd – húzta ki magát Henley óvatos mosolyt előidézve a fiú arcán. – Nézd, a beszéded nem bizarr, nincs mutizmus, neologizma, vagy echologia, a viselkedésed nem nárcisztikus, nincs repetitiv jelleg. És nem, az, hogy folyton a fejedhez kapsz nem az – fojtotta Spencerbe a szót, mikor közbe akart vágni. – Folytonos fejfájás gyötör, természetes, hogy megérinted azt a testrészedet, ahol fáj. Főleg, hogy nem szedsz rá semmit.

– Mostanában sokkal ritkábban fáj a fejem – vallotta be homlokráncolás mellett Spencer.

– Mit takar az a mostanában?

– Nagyjából két hónapja – óvatosan a lányra sandított, zavarban érezte magát attól, hogy valójában azóta kezdtek megszűnni tünetei, hogy megismerte őt. Természetesen Henley is azonnal átlátta, hogy ennyi ideje ismeri Reidet, de egy őszinte mosolyon kívül nem tudott felelni, ugyanis megszólalt Spencer mobilja.

– Szia JJ – vette fel sóhajtva.

– Spencer – nyögött fel Jennifer – , tudom, hogy nem beszéltük meg, de tudnál vigyázni Henryre pár órát?

– Te sírsz – állapította meg azonnal. – Mi történt?

– Willt meglőtték, a műtőben van – felelt zaklatottan. – Henry is itt van, de nem akarom huzamosabb ideig kitenni ennek a közegnek.

– Mennyire súlyos?

– Nagyon.

– Azonnal indulok!

– Köszönöm – súgta.

– Mi a baj? – érintette meg Spenc karját Henley.

– JJ férjét meglőtték, azt mondta, hogy nagyon súlyos a sérülése, jelenleg műtik. Henry is ott van vele, de egy kórház nem gyereknek való, főleg ilyen helyzetben nem – magyarázta míg összepakoltak.

– Induljunk – bólintott a lány. – Vagyis, elkísérjelek? – kérdezett vissza tétován.

– Will nem egyszer sérült meg, de JJ soha nem hívott még sírva. Tényleg nagy a baj – aggodalommal teli szempár nézett le rá, így csak csendben megfogta kezét és az autóhoz siettek.

– Henry a keresztfiad, igaz?

– Igen – biccentett aprót Spencer. – Sosem felejtem el azt, amikor JJ megért, hogy legyek a keresztapja.

– Nagyon szeret téged – jelentette ki határozottan. – Elmeséled? – próbálkozott a kellemes emlék segítségével oldani a feszültséget.

– Egy ügyön dolgoztunk Las Vegasban – kezdett bele Spencer. – Pontosabban párhuzamban két ügyön, mi Derekkel és Rossival ott, a többiek itt, és mire haza értünk megszületett Henry. JJ azt mondta, hogy ha bármi történne vele vagy Willel nekem kell bejuttatnom a Harvardra – halvány mosoly jelent meg Spencer arcán, Henley pedig biztosra vette, hogy látja maga előtt a jelenetet.

– Spenc – kiáltott fel egy szőke kisfiú, amint az üres folyosóra értek. JJ pár méterre tőlük egy ápolóval beszélt.

– Szia kisember – mosolyodott el ahogy a kisfiú rávetette magát.

– Apa beteg – ráncolta homlokát nagy komolyan. – Anya azt mondta, hogy a doktor bácsik most gyógyítják ott bent – mutatott a műtők irányába.

– Ne aggódj Henry –  sóhajtott fel. – Figyelj rám egy kicsit. Megtennél nekem valamit?

– Ühüm – bólintott határozottan.

– Ő itt Henley – pillantott a lányra – , anyával és velem dolgozik. És ha jól tudom, van nála gumicukor is – váltott suttogó hangra, mire Henry elvigyorodott. – Megtennéd, hogy vigyázol Henleyre, míg beszélek anyukáddal?

– Hááát jó – válaszolta komoly megfontolás után, és már nyúlt is Henley felé. – Szia.

– Szia – vette át mosolyogva a kicsit. – Elárulod nekem hány éves vagy? – ült le az egyik fotelbe, hogy elő tudja venni az édességet.

JJ könnyes szemekkel ölelt meg Spencert, aki komolyan megijedt a nő látványától. JJ mindig is erős, bizakodó volt, és az, hogy így megtört tényleg nem jelentett jót.

– Hogy van Will?

– Még mindig műtik, három golyót kell kiszedniük – kezdte rekedt hangon. – Azt mondta az orvos, hogy ha az operációt túléli, a következő harminchat óra akkor is kritikus lesz, mivel rengeteg vért vesztett.

– Will erős fickó, és már csak értetek is küzdeni fog.

– Köszönöm, hogy bejöttél – sóhajtott fel JJ. – Ilyen helyzetben nem akartam a bébiszitterre bízni. Imád téged, és melletted biztonságban van, ez kell neki most – pillantott automatikusan Henry felé. –  Henley?

– Vele voltam, mikor hívtál – magyarázta. –  Mit mondtak meddig tarthat az operáció?

– Még órákig – túrt hajába idegesen. – De utána is itt akarok lenni, képtelen lennék hazamenni úgy, hogy  a férjem élet és halál között lebeg. Megtennétek, hogy hazaviszitek Henryt?

– Persze – bólintott.  –Akár hozzám is vihetjük, ott alszik így te is nyugodt leszel miatta. Henley is maradhat, így tuti nem lesz galiba.

– Menjetek hozzánk – kotorta elő lakáskulcsát. – Jobb lenne Henrynek, ha a megszokott környezetében lenne. Gyere ide kicsikém – sétált a páros felé.

– Kérsz? – nyújtott egy falat édességet Henry JJ felé.

– Nem szivem, egyél csak. Figyelj Henry, most a maminak itt kell maradnia, de Spencer hazavisz téged, rendben? Győzd meg Henleyt, hogy csináljatok palacsintát vacsorára.

– Jóóó!

– Nem gond? – nézett fel a lányra, aki nemlegesen megrázta fejét.

– Dehogy.

– Holnap találkozunk Henry. És Spencerék tudják kisfiam, hogy nem egy óráig fürdesz – figyelmeztette a kisfiút mosoly mellett. –  Szeretlek nagyon – ölelte magához szorosan.

– Mamai ne szoríts ennyire – kérte.

– Ne haragudj – simított végig Henry arcán.

– Adj egy nagy puszit anyunak – kérte Spencer.

– Ne maradjon itt Spencer, vagy én? – nézett végig aggódva JJ arcán Henley.

– Nem, anya pár óra múlva ideér. Nagyon sokat segítetek, hogy vigyáztok Henryre, rajong a keresztapjáért, és most pont arra van szükségem, hogy tudjam a legjobb helyen van a fiam.

Henry az ágyában feküdt kedvenc plüssállata táraságában mikor Spencer belépett a szobába.

– Spencer? Apa azért lett beteg, mert sokat kellett vigyáznia rám?

– Nem, egyáltalán nem. Miből gondolod ez?

– Nem tudom – vont vállat Henry, Henley szíve pedig összeszorult. Egy kíváncsi, okos kisfiú próbálta  a maga módján keresni a válaszokat, mert érzékelte, hogy valami nem stimmel.

– Tudod Henry – kezdte lassan Spencer – a felnőttek sokszor nem tudják irányítani azt, ami velük történik – egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy ebből mennyit ért meg a kisfiú, így másként folytatta. – Anya és apa mindennél jobban szeret téged Henry. Ez a legfontosabb, oké?

– Oké – bólintott. – Mesélsz?

– Hát persze. A csillag mesét szeretnéd?

– Mmm igen, deee akkor Henley mesélje. Olyan, mintha anya mondaná.

– Kiscsillag? – pillantott kérdőn Spencerre Henley.

– Volt egyszer egy kiscsillag, ott élt ahol a nap, és minden este lefekvéskor csak játszani akart – kezdte dallamos hangon Spencer. Henleyben valahol mélyen egy régi emlékfoszlány felszínre került és már nem kellett a fiú segítsége, hogy tovább mondja a mesét.

– A kiscsillag felragyogott, sziporkázott és világított ő mily tündöklőn! Majd azt mondta; Anya, megszököm ha le kell feküdnöm – Henley végigsimított Henry fején miután eligazgatta a takaróját, a kisfiú elnyomott egy ásítást, de hamarosan lecsukódtak szemei és mély álomba merült.

Miután Henry elaludt Spencer felhívta JJ– t, hogy ne aggódjon a kisfiú miatt, valamint hogy
megtudják változott e valamit a helyzet az elmúlt órákban.  Habár Will magát a műtétet túlélte, nagyon nehéz órák álltak  előtte, és még mindig felettük lebegett a halál dermesztő démona.

– Spencer? – Henley zavartan állt meg a vendégszoba ajtajában. – Velem aludnál? Mármint, itt vagyunk  JJ házában, ezzel a nyomasztó érzéssel körülvéve és én nem akarok, nem tudok egyedül lenni most. A közeledben valahogy mindig nyugodtabb vagyok – tette hozzá halkabban.

– Ezzel én is így szoktam lenni – válaszolt a fiú jellegzetes Reid mosoly mellett. Pontosan úgy, mint mikor hosszú órákkal ezelőtt egymással szemben feküdtek Henleyt megint hatalmába kerítette a sóvárgás, ám ezúttal már többet akart. Nem egy érintést, nem egy gyengéd pillantását, hanem azokat  a vonzóan íves ajkakat. Hasonló gondolatok jártak Spencer fejében is, de úgy érezte illetlenség volna egy ilyen szituációban kezdeményeznie, és valójában kicsit tartott is ettől a helyzettől. Soha nem volt jó abban, hogy megértse a bonyolult női gondolatokat, hiszen ő teljesen másként látta a világot. Azt hitte, ha egy olyan nő áll előtte, aki hasonló világban létezik majd könnyebb lesz. De nem így lett. Az ösztöne azonban azt diktálta, hogy cselekedjen, hiszen a lány végül is már kimondta, hogy őt akarja, így könnyed léptekkel hozzá sétált, és kezeinél fogva magához húzta őt. Henley enyhén elnyílt ajkakkal, pislogás nélkül követte a fiú mozdulatait.  Amikor a hosszú ujjak a nyakára siklottak engedett vágyainak és Spencerhez simult, aki lassan végighúzta hüvelykujját Henley alsó ajkán mielőtt megcsókolta volna. Földi időben mérve hosszú percekig álltak ott összefonódva, ám mikor elváltak ajkaik mindketten úgy érezték, hogy pár röpke pillanatig csókolóztak csupán. Henley lehunyt szemekkel állt Spencer ölelő karjai között és mielőtt felemelte volna fejét mélyen belélegezte a fiú finom illatát.

– Hm, szóval nem értesz a nőkhöz – kezdte homlokráncolva Henley, de a mosolya ott bujkált a szája sarkában, pont úgy, mint Spencernek. – Pedig ez tökéletes volt.

– Köszönöm Dr Hayworth, igazán örülök, hogy így látja.

– Spencer, én nem holmi kalandot akarok tőled – egyenesen a fiú gyönyörű barna szemeibe nézett – , bár a szabályok szerint nem lenne szabad így éreznem – folytatta elfojtott mosollyal.

– Te megint zrikálsz  –  nézett végig a lány arcán vigyorogva.  – Különben is a statisztika szerint az egy irodában dolgozók harminchét százaléka valamilyen szerelmi kapcsolatba keveredik a kollégájával.

– Szóval kilenc egész két tized százaléknyi esélyed volt a fiúkkal szemben. Nem is rossz arány.

– Ha figyelembe vesszük, hogy életkorilag én állok a legközelebb hozzád, máris tizennégyre ugrik az a szám.

Henley válasz helyett csak lábujjhegyre állt és puszit nyomott Spenc ajkaira.

– Hm, így lehet befogni a szád? – pislogott ártatlanul.

– Hm, eddig nem tűnt fel, hogy ilyen szemtelen vagy – utánozta őt Spencer.

Mire Henley előkerült a fürdőszobából Spenc már kényelmesen elhelyezkedett az óriási ágyon. A fiú kezében könyv volt, de Henley azt nem tudta, hogy Spencer annak ellenére, hogy percenként húszezer szót olvas még mindig ugyanannál a bekezdésnél jár, mint mikor ő magára hagyta. Henley pizsamája egy rövid sortból és trikóból állt, a fiú pedig lassan nézet végig rajta.

– Mesélsz a szakdolgozatodról? – mászott be Spencer mellé a lány.

– Öhm, nem, mivel még nem teljes. De majd elolvashatod – meglepetten felsóhajtott – , szóról szóra el tudnám mondani, de az negyvenkét percig tartana. Plusz mínusz egy, és attól tartok elaludnál.

– Miért, unalmas? – tért vissza a játékosság Henley hangjába.

Spencer válaszra nyitotta száját, de végül egy jobb megoldás mellett döntött és a lány felé hajolt.

Kora reggel Spencer Reid arra ébredt, hogy elzsibbadt a jobb karja. Álmos pislogások mellett tudatosult benne, hogy ez azért van, mert Henley hozzá kucorodva mélyen alszik, kezét használva párnául.  Óvatosan mozdult, mire a lány is mocorogni kezdett, és egy sóhaj mellett átfordult, Spencer bőre viszont szinte forró maradt ott, ahol érintette. Ez a forróság, pontosabban annak hiánya késztette arra Reidet, hogy félálomban Henley derekára csúsztassa kezét.

Nagyjából tíz perccel később kezdett rezegni a két ügynök telefonja, üzenetet hozva az FBI központjából, miszerint a gépük egy óra múlva indul…

Sziasztok!

Most semmi profilozás (?) csak egy kis… Mi is? Lépés. Lépések.

Megismertük, megszerettük Henleyt, itt volt az ideje, hogy egy picikét engedjek a kis párosunknak :D De ismertek, és tudjátok, hogy nem mennek a dolgok nálam olyan zökkenőmentesen.

Direkt nem írtam meg, hogy hová is utaznak, viszont a következő részben valaki távozik, míg valakik érkeznek. Ehhez kettő kérdés kapcsolódik: kik, és milyen hatással lesznek a további eseményekre? Lehet tippelni, annyit segítek, hogy az egyikőjük az én történetemben nem szerepel, de a sorozatban igen. *gonoszkacaj* Nem, nem ám :D