6. – A nap végén én itt leszek... ha akarod

„Az álmok a legvalóságosabb dolgok, mert azokon nem fog az idő”– 

 Bob Dylan

Jennifer Jareau életébe elérkezett az a pillanat, amikor választania kellett a munkája és a családja

között. Soha nem gondolta, hogy valósággá válik a félelme, miszerint élete párját élet és halál között lebegve látja, ám most mégis megtörtént. Éppen ezért pár hét szabadságot kért az egysége vezetőjétől, hogy teljes mértékben támogatni tudja férjét a gyógyulás útján.

A csapat tehát JJ és Garcia kivételével Las Vegasban tartózkodott egy gyermekrablási ügy miatt.

– Kifutunk az időből – dörzsölte homlokát Henley. Spencer vezetett miközben konferencia hívásban voltak a többiekkel.

– Megtaláltam a nőt, aki a videón szerepelt, a neve Claire Bates – kezdte Penelope. – Három éve került elmegyógyintézetbe, mert rátámadt az egyik kollégájára, leharapta az egyik fülét. Juj.

– Megvan a címe? – kérdezte Morgan.

– A jelenlegi nincs.

– Nézd meg újra a rendszámokat – javasolta Alex.

– Zsákutca – jött Garcia hangja pár pillanattal később. – Az apja nevére van regisztrálva, tőletek pár száz kilométerre, és a férfi két éve halott.

– Garcia, kérd le a születési anyakönyvi kivonatokat. Ha szoptat, nemrég szülnie kellett – kérte Henley.

– Aha, okos. Meg is van, Claire Bates egy fiúgyermeknek adott életet három héttel ezelőtt. Óóóóó.

– Mi az Garcia? – vágott bele Hotch.

– A gyermekfelügyelet elvette tőle a gyereket hét napos megfigyelés után.

– Hét napig tartja magánál a fiúkat – jött Rossi hangja.

– A fia elvesztését éli újra – szólalt meg Morgan.

– De öt éveseket visz el – nézett végig a kisfiúk képein Alex.

– A pszichózisa miatt bármelyik gyermekben a sajátját véli felfedezni – válaszolt Hotch.

– Garcia olvasd fel kérlek a gyámügy jelentését – kérte Alex.

– Bár méltányoljuk, hogy az anya a magzat érdekében leállt a gyógyszerek szedésével – áradt Penelope sajnálattal teli hangja a készülékből, mire Henley Spencer lábára csúsztatta kezét. Azonnal feltűnt neki, hogy a fiú erősen szorítja a kormányt, hiszen vele is ez történt. Az édesanyja az ő érdekében nem szedte a gyógyszereit pokoli kínoknak kitéve saját magát, csak éppen míg az ő történetük úgy ahogy happy and– be torkollott, Claire esete nem így zárult.  – Erőszakos és téveszmés magatartása miatt úgy véljük veszélyt jelent a gyermekre. A gyermeket ezért állami gondozásba vesszük, még végleges nevelőszülőket nem talál az intézet.

– Van cím?

–  2509 Brookside Aventure.

– Húszpercnyire vagyunk – számolta ki egy pillanat alatt a hátralévő út hosszát Spencer.

– Ott találkozunk – bontotta a vonalat Hotch.

– Bár téveszmés vannak tiszta pillanatai, amikor rádöbben mit is tett, legyetek óvatosak – kérte csapatát Hotchner egységvezető. 

– Morgan és én hátra megyünk – nézett az épület felé Rossi.

– Mi Blakkel a bejárathoz – bólintott Hotch. Gyorsan és nesztelenül jutottak el a bejárati ajtóig. Aaron ment elől, így ő pillantotta meg legelőször a gyereket cipelő nőt. – Claire! Álljon meg!

Természetesen a nő nem hallgatott rá és a hátsó ajtó irányába indult. – Felétek tart – tájékoztatta Rossiékat Hotch.  –Vigyázzatok, nála van a fiú.

– Megvan, a garázs felé tart – szólalt meg Morgan. Futva követték a nőt, aki egy óriási, tábortűzhöz hasonló tűzfészek mellett állt meg karjaiban a pokrócba csavar csomagocskával.  – Claire, lépjen hátra a tűztől és tegye le a fiút.

– A kisbabám meghalt!

– Nem, nem halt meg – kezdte nyugodt hangon Alex. – Csak valaki más gondoskodik róla, ahogy maga is erről a kisfiúról.

– Vigyáztam rá, etettem – magyarázta kétségbeesetten a nő, miközben négy fegyverrel állt szemben.

– Tudjuk. Csak lépjen hátra, és tegye le a fiút – kérte határozottan.

– A fiam meghalt.

– Nem, nem halt meg, bebizonyítjuk, rendben?

– El tudja találni? – kérdezte halkan Morgant Rossi.

– Nincs fegyvere David!

– Nincs, de ha bedobja a gyereket a tűzbe nem fogjuk tudni megmenteni. Tehát, el tudja találni?

– Igen – sóhajtott Derek. Igaza volt Rossinak, ha a téveszmékkel küzdő nő a tűzbe dobja a kisfiút nem fogja túlélni, és ezt nem hagyhatták.

Eközben Spencer és Henley is a helyszínre értek. Egymás után léptek be az üres házba, ott azonban kettéváltak, a fiú a pince felé tartott, míg a lány kijutott a csapathoz. A feszültség kézzelfogható volt. Derek ujja mát a ravaszra csúszott, amikor Reid hangja csendült fel.

– Meg van Michael. Meg van a fiú! 

Derek az utolsó pillanatban engedte le a fegyvert, mire a nő elhajította a csomagot, melyben csak egy plüss mackó volt, ám könnyű szerrel lehetett volna a kisfiú is.

Negyed órával később érkeztek meg a gyermek szülei.

– Meg kell vizsgálnia még egy orvosnak, de végig vele lehetnek – tájékoztatta őket Hotch. – Ma este már a saját ágyában alhat.

– Köszönjük – súgta sírva a kisfiú édesanyja, Hotch pedig egy őszinte mosoly után magukra hagyta a családot.

– Menj vissza anyukádhoz – pillantott Spencerre Henley. – Jót fog tenni.

– Azt hiszem, igazad van – sóhajtott fel hosszan a fiú. – Gyere el velem, kérlek.

– Rendben – biztatóan elmosolyodott, míg ujjait Spenceréhez érintette. Csak egy gyengés érintés volt, mégis falakat rombolt le a fiú félelmeiből.

– Ebben a melóban ritkán van ilyen jó napunk – lépett Reidhez Derek.

– Tudom.

– Mégis azon a fiún jár az eszed, akit talán nem is ismertél.

– Négy éves koromban az anyám úgy érezte veszélyben vagyok.

– Reid, az anyád beteg volt.

– De honnan ismerem az ügyet?

– Fotografikus memóriád van. A tévében is láthattad, kisgyerek volt, akárcsak te ezért ragadt meg benned.

– Ezt te magad sem hiszed el.

– Tudod, hogy mit gondolok? Azt, hogy bármilyen pályát választhattál volna, mégis ezt választottad. Carl Jung szerint a tudatalattink határozza meg a hivatásunkat.

– Igen. Tudom.

– Bármi is volt az ok, az az eset megmaradt benned, és az vezetett erre a pályára, valamint abba a városba, ahogy az anyád él, és ahol megmentettük ezt a gyereket.

– Igen.

– Mint ahogy mondtam, ritkán van ilyen jó napunk Reid. Élvezd ki.

– Hotch, lehetséges lenne, hogy csak holnap menünk haza?

– De nem fogunk unatkozni Vegasban? – vigyorodott el Hotch.

– Büszke vagyok rád Spencer – nézett fel Diana a fiára csodálattal, Henley pedig még a levegőjét is visszafogta.

– Miért? – ráncolta homlokát Reid.

– Megmentetted a fiút – közölte könnyedén.

– Honnan tudod? – értetlenkedett a fiú.

– Mondtam már. Egy anya tudja – elmosolyodott, úgy, ahogy csak egy anya képes. – Tehát ő egy különleges személy az életedben – Henleyre pillantott és csak úgy folytatta. – Spencer mindig egyedül jött ide.

– Anya, ő Henley – kezdte Spenc mikor nagy nehezen hangjára talált –, és igen, elég különleges személy…

– Örülök, hogy megismerhetem Diana, Spencer sokat mesélt magáról – mosolyodott el őszintén a lány.

– Meséljen magáról kedvesem – paskolta meg maga mellett a kanapét jelezve, hogy üljön mellé.

– Beszélt az édesanyjával? – lépett hozzájuk az intézet vezetője.

– Miről?

– Még nem. Anya, Dr. Norman megengedte, hogy itt maradjak. Már, ha neked is megfelel – tette hozzá gyorsan.

– Hm, de ha bárki megpróbálja egy éjszakánál tovább itt tartani – kezdte Diana komolyan, Spencer és Henley levegője pedig elakadt, nem számoltak az elutasítás lehetőségével.

– Csak egy éjszaka! – közölte szigorúan az orvos.

– Sokkal könnyebb, ha bolondnak hisznek – Diana elmosolyodott miután magukra maradtak. – Nem vitatkoznak. És most meséljetek – dőlt hátra várakozásteljesen. Reid vigyorogva ült le a két nő elé, Henley pedig konstatálta, hogy máris kedveli Dianát.

Bő másfél óra elteltével Henley úgy érezte, hogy ideje távoznia, szeretett volna időt hagyni Spencernek, hogy az édesanyjával legyen, főleg most, hogy ilyen remek formában volt a nő. Miután elköszönt Dianától, aki megígértette vele, hogy legközelebb is elkíséri Spencert a fiú kikísérte őt, így az intézet csarnokában búcsúztak egymástól.

– Köszönöm, hogy eljöttél – nézett egyenesen a lány szemeibe Spencer valódi hálával.

– Édesanyád valóban egy remek nő, hálás vagyok, hogy bemutattál neki.

– Ilyenkor még inkább nehéz ez az egész – jelent meg fájdalmas grimasz az arcán. –Annyi mindent vett el a betegsége – suttogva folytatta, Henley Spencer arcára csúsztatta kezét.

– Tudom. Nagyon igazságtalan – lábujjhegyre állt és megcsókolta a fiút. – Pont ezért használd ki a mai estét. Egy utolsó, bíztató mosoly után kilépett a fiú karjai közül és kisietett az intézetből.

Miközben a csapat tagjai egy hangulatos étteremben beszélgettek pár pohár ital társaságában Spencer Reid rémálmai ismét hatalmukba kerítették a fiút. Az annyiszor látott pince, a halott kisfiúval újfent megjelent az elméjében, ám ezúttal már arra is maradt ideje, hogy megnézze a helyszínt. Egy férfi guggolt az élettelen gyermek teste mellett, és amikor Spencer Reid felszólította, hogy emelje fel a kezeit és mutassa az arcát saját édesapjával találta magát szemben. Ebben a pillanatban ébredt fel, verejtékben úszva, levegőért kapkodva. A szürreális álom valóságként lebegett a kései órán, olyan zavarodottságot előidézve Spencerben, amely után képtelen volt másra gondolni.

Másnap reggel a szállodában gyülekezett az egység, hogy visszatérjenek Quanticoba. 

– Spencer? – fordult Henleyhez Alex.

– Biztos mindjárt itt lesz – az órájára pillantott, ekkor futott be Reid. – Tessék, csak emlegetni kellett. Minden rendben? – nézett végig a fiú arcán. A szeme alatti sötét karikák tökéletesen mutatták, hogy milyen zaklatott éjszakán, s időszakon van túl.

– Maradnom kellene pár napot Hotch – kezdte komoly hangon Reid. – Ha nem gond.

– Nem dehogy – biccentett Aaron, az ő figyelmét sem kerülte el, hogy Spencer az elmúlt napokban nem volt önmaga. – Valaki  maradhatna veled.

– Csak anyával akarok egy kis időt eltölteni, maximum két nap és megyek én is.

– Rendben, de hívj, ha kell.

– Biztos csak erről van szó? – vonta fel szemöldökét kérdőn Henley.

– Részben. Valóban anyával kell beszélnem, van valami a múltban, ami nem hagy nyugodni, de ne aggódj – kérte a lányt.

– Csak nem akarom, hogy egyedül légy – sóhajtott fel Henley.

– Ne aggódj – ismételte önmagát. – És vigyázz a csapatra – pillantott a kissé másnapos trióra.

Miután a többiek a reptér felé indultak Spencer egyenesen a helyi rendőrőrsre sietett, hogy kikérjen egy aktát.

– Spencer Reid különleges ügynök vagyok az FBI– tól – mutatta fel igazolványát. – Egy 1984– es gyilkossági ügy érdekelne, az áldozat neve Riley Jenkins.

– Egy pillanat – lépett a raktárba a rendőrtiszt.

– Kösz.

– Ez durva ügy volt – lépett Spencer mellé egy férfi.

– Dolgozott rajta?

– Igen. Néhány sarokra voltam, amikor bejött a hívás a rádión. Az első gyermekügyem volt, soha nem felejtem el.

– Érdekelne, hogy volt gyanúsítottja?

– A család kivizsgálásával kezdtük, ellenőriztük a családot, az apát, de nem nem volt.

– A fiút a pincében találták meg ugye?

– Igen, és a család egy idő után deffenzív lett, nem működtek együtt, de szerintem nem volt rokon az elkövető. Az FBI– t miért érdekli ez az ügye?

– Adatgyűjtés.

– Van még egy doboz a raktárban.

– Mindent átnéznék, ha nem gond!

Fél órával később a dobozzal a kezében a szállodai szobájába tartott, amelynek ajtaja résnyire nyitva volt, és hangok szűrődtek ki. Lassan kitárta az ajtót és belépett rajta. A zaj forrása a tv volt, amelyet David Rossi és Henley Hayworth és Derek Morgan nézett egy rakat édesség mellett.

– Mit csináltok itt?

– Szerinted mit csinálunk? – pillantott a fiúra pár szem pattogatott kukoricával kezében Henley.

– Betörtök a szobámba és nézitek – a tévére pillantott –  az Életünk napjait?

– Ez az Ifjak és vadak – javította ki Rossi.

– Aha. A gépen kellene lennetek nem?

– Neked meg az anyukáddal – sóhajtotta ártatlanul Henley. – És nem azt csinálod. Riley Jenkins? – pillantott a dobozra.

– Nem amiatt az ügy miatt maradtam itt.

– Reid, ne vakíts, azt hiszed beveszem? – fordult a fiú felé Morgan. – Látjuk, hogy kivagy, had segítsünk.

– Együtt kiderítjük ki ölte meg a fiút.

– Azt hiszem én már tudom – nyögött fel Spencer.

– Ki a gyanúsított? – kérdezett rá Rossi.

– Igazság szerint semmit nem tudok róla – kezdte lassan Reid. – Az apám az.

– Egészen biztos abban, hogy bele akar vágni? – tette fel az égető kérdést Dave.

– Igen Reid, van, amit nem jó bolygatni

– Az agyam jeleket küld, muszáj utána járnom.

– Zavaros jeleket – emlékeztette Henley. – A tudatalatti összemossa a dolgokat.

– A freudi magyarázat szerint megölte a gyermekkorodat – folytatta Morgan.

– És talán ezért látja az álmaiban az apját gyilkosnak – egészítette ki Rossi.

– Ha eddig eljöttem, már nem állok le – jelentette ki határozottan Spencer. 

– Mesélj el mindent, amit tudsz – kérte Henley egy pillanattal később, a fiú meleg barna szeme pedig néma köszönettel telt meg.

– Rileyt öt éves korában gyilkolták meg. Úgy volt, hogy az apja Lou Jenkins megy érte a baseballedzésre, de tovább kellett bent maradni a munkahelyén, így Riley hazasétált. Mikor az anyja hazaért holtan találta a pincében.

– A tettes akkor hatolhatott be, miután a fiú hazaért – pedzegette Rossi.

– Vagy út közben szedte fel – húzta el száját Morgan. – Lecsalta a pincébe, ahol szexuálisan bántalmazta.

– Leragasztotta a száját – vette kezébe az egyik képet Henley. Az ilyen képek láttán mindig úgy érezte, hogy egy kicsit ő maga is belehal az üggyel járó traumába. – Ez szimbolikus.

– A tettes félt, hogy Riley beszélni fog, megijedt a következményektől, és örökre elhallgattatta.

– A lépcső alatt talált egy kést, amivel kilencszer mellkason szúrta és a mosógép mögé vonszolta – fejezte be Spencer az eset ismertetését.

– A tettes fehér férfi huszonnyolc és harminckét év között, azaz most az ötvenes éveidben jár.

– Ismerhette, talán járt is náluk – terítette szét a fotókat időrendi sorrendben Henley. – Egy szomszéd?

– Reid? – szólította Morgan a fiút, aki mereven bámulta az utca tervrajzát. – Mi az?

– Pár száz méterre laktunk Jenkinséktől.

– Az apja ismerhette a fiút?

– Nem tudom. Az emlékeim – egy pillanatra elhallgatott –, alig emlékszem valamire az apámmal kapcsolatban.

– Reid, le kell nyomoznunk őt, ugye ezt tudod? –  Morgan végignézett a fiú elgyötört arcán.

– Előbb beszéljünk az anyámmal, a szomszédokkal, hogy ők mit tudnak.

– Spencer maga is tudja, hogy ez egy vágykielégítő, szexuális motivációjú gyilkosság. A férfi, akit keresünk pedofil, tehát ismét megkérdezem. Biztos, hogy erre az útra akar lépni?

Reid néma csendben bólintott, Henley pedig a vállára fektette kézét.

– Menjünk el anyukádhoz.

Henley Hayworth a kanapén ülve egy magazint lapozgatott. Nem akarta Dianát és Spencert zavarni jelenlétével, de a fiú kifejezetten kérte, hogy legyen jelen, így olyan távolságba helyezkedett, amivel nem feszélyezte őket, de hallotta beszédüket.

– Lenne néhány kérdésem apáról – kezdte Spencer. – Nem nagyon emlékszem rá.

– Mit szeretnél tudni?

– Szerette a gyereket?

– A gyerekeket? Igen. Ha rajta múlott volna, egy csomó testvéred lenne.

– De akkor te nem akartál több gyereket?

– Már megvolt a tökéletes – paskolta meg Spenc kezét Diana, mire Henley és Reid is elmosolyodott.

– És mások gyerekeivel milyen volt?

– Jól bánt a gyerekekkel – pakolta tovább a kártyákat Diana –, a baseball csapat edzője volt. Azt akarta, hogy te is élj úgy, mint a normális gyermekek. Mondtam neki, hogy te kivételes vagy.

Az őszinte anyai szavak meghatották Henleyt, élvezettel figyelte, ahogy Spencer lelkében is feloldódnak a kedves gondolatok.

– Lenne még valami – folytatta Spenc.

– Sosem érezted úgy, hogy apa csak a látszat kedvéért van veled?

– Nagyon furcsákat kérdezel Spencer. MI ez az egész? – pillantott gyanakvón a fiára Diana.

– Riley Jenkins.

– Már mondtam, hogy őt te tálaltad ki – legyintett a nő.

– Nem, nem én találtam ki anya. Igenis létezett, a környékünkön lakott és valaki megölte őt.

– Létezett?

– Igen, és a baseball csapat tagja volt – sóhajtott zavartan, válaszokra várva.

Egy órával később a Spencer, Rossi, Henley trió Lou Jenkins előtt állt, míg Morgan Garcivával egyeztetett.

– Csak elméleti szinten Mr Jenkins, ismerte William a fiát?

– Maguk teljesen hibbantak.

– Csak adatokat gyűjtünk – tárta szét karjait Rossi.

– Pocsékul csinálják, ha azt hiszik, hogy Will Reid ölte mega a fiamat.

– Maguk jóban voltak? – kérdezett rá Spencer.

– Ki a fene maga, hogy ilyeneket kérdez? – csattant fel dühösen a férfi.

– A fia – válaszolta erélyesen Reid.

– Spencer? – csodálkozott el Mr Jenkins. – Az anyja. Ezt akkor sem értem, mi ez az egész?

– William gyakran járta magunknál? – vette át a szót Henley kihasználva a férfi döbbenetét.

– Volt, hogy átjött grillezni – gondolkodott el egy pillanatra.

– Riley is részt vett ezeken? – tudakolta Reid.

– Miért érdekel?

– Tudnom kell – vágta rá a fiú.

– Akkor kérdezd meg őt magát. Rendes ember – fűzte hozzá biztatás képen.

– Köszönjük – fújt visszavonulót Dave.

– Hol lehet mostanság, az apám? – fordult vissza határozatlanul Spencer.

– Valószínűleg még annál a cégnél dolgozik a Summerlinenél.

– Végig a városban volt? – döbbent le Spenc.

– Úgy tudom – biccentett a férfi új mélységet adva Reid apja iránti ellenszenvének.

– Tudod hol van?

– Igen – indult el dühösen a fiú. –  Tizenöt kilométer ide. De soha nem látogatott meg.

Dave és Henley elkeseredetten néztek össze, mindketten féltették az érzékeny fiút attól a feltartózhatatlanuk közeledő pillanattól, amikor szembe kell hogy nézzen a múltjával, és az apjával.

Spencer gondolataiba mélyedve, csendben ült az autóban, Henley pedig a kezére fektette sajátját, mint egy néma itt vagyok üzenetet adva. Reid arcán nem látszott változás, de lazított testtartásán, és ütemesen mozgatni kezdte ujját a lány kézfején. Egy, egy, kettő, öt érintés, Henley Spencre nézett, tizenöt, és akaratlanul is elmosolyodott. Éppen hogy csak eljutott a számolásban a kétszázháromig, mikor megérkeztek.

– A Bell számokkal lazítasz? Ez most komoly? – ugratta játékosan Reidet, hogy elterelje figyelmét.

– Segít a fókuszálásban – vont vállat bocsánatkérő módon a fiú. – De nem ettől lazultam el – fordult Henley felé menet közben. Amint belétek az ajtón Spencer érezhetően egyre idegesebb lett, főleg, hogy még várniuk is kellett Williamre.

– Jól vagy?

– Igen. Nem. Kimegyek a mosdóba.

– Még soha nem láttam ilyennek – sóhajtott fel Morgan.

– Már tizenhét éve nem látta az apját, és még mindig haragszik rá.

Mr Reid ezt a pillanatot választotta, hogy fogadja az FBI embereit.

– Maga jött az FBI– tól? – nézett Rossira Spencer apja.

– Igen, Mr Reid, Rossi ügynök vagyok, ők pedig Hayworth és Morgan különleges ügynökök.

– Miről van szó? Talán a városi tanács nyomozásairól?

– Nem ez ennél személyesebb ügy, a fiával kapcsolatos.

– A fiammal? Történt valami? – kérdezett vissza rémülten.

– Ezt akarjuk megtudni – válaszolta Henley.

– Hello apa – futott be végszóra Spencer.

Kettő percen belül már az egyik tárgyalóban ültek, Henley pedig elgondolkodva figyelte William Reidet, a férfit, aki annyi szenvedést okozott Spencernek.

– Már nem hasonlítasz rám – állapította meg a férfi, míg újra és újra végignézett Spenceren. – Pedig régen hasonlítottál.

– Van, aki a kutyájára hasonlít – vont vállat közönyösséget színlelve Spencer. – A hosszú együttélés az oka. Az idős pároknál is ez van. Átvesszük a velünk élők gesztusait, így érthető, hogy már nem hasonlítok rád, hiszen húsz éve nem láttalak.

Egy pillanatra megfagyott a levegő Spencer nyers szavaitól, majd Will zavartalanul folytatta.

– Munka miatt jöttél?

– Volt itt egy ügyünk. Egy meggyilkolt öt éves fiú.

– Olvastam róla, Eathan, ugye? Ez borzalmas.

– Az eset eszembe juttatta Riley Jenkinst.

– Emlékszel Riley Jenkinsre?

– Természetesen. Gyerekkorom óta gyakran álmodtam róla, de az ideutazásunk megváltoztatta az álmaimat. Láttam a gyilkosát, és te voltál az.

– Érdekes álom.

– Nem lepődött meg – mormogta Morgan.

– Régóta nem lepődöm meg Spencer gondolatain.

– Az ilyen tettesekre jellemzőek bizonyos dolgok. Ezek egy része önre is igazak.

– Rám?

– Feltennénk néhány kérdést.

– Néhány kérdést? – ismételte Rossit. – Csak nem hiszik, hogy én öltem meg Rileyt?

 – Nem ezt mondtuk – vágta rá Specer.

– Helyes, mert ez hülyeség.

– Szeretnénk átnézni a számítógépét és a papírjait – vette át a szót Derek.

– Értem. És pontosan mit is keresnek? Ha az irataimat akarják, hozzanak parancsot – nézett végig a társaságon William, Spencert utolsónak hagyva, aki elsőként hagyta el az irodát.

– Garcia, nincs parancsunk ezért más módon kell utána néznünk – tájékoztatta a szállodába menet a technikus lányt Spencer.

– Törjem fel az apád gépét? Tényleg ezt akarod?

– Miért kérdezi ezt tőlem mindenki? – torpant meg egy pillanatra a szobája ajtaja előtt a fiú.

– Csak aggódunk.

– Nem kell – nyomta ki a telefont Reid. Sóhaj mellett csukta volna be az ajtót, de a földön egy sárga boríték hevert Rossz ember után nyomoznak cetlivel ellátva.

– A borítékot a recepciós adta? – forgatta kezei közt az aktát Rossi.

– Nem, a szobámba hozták.

– Tehát tudják melyik a szobája.

– Elismerem az időzítés elég gyanús.

– Pont az után jött ez az akta, hogy az apámmal beszéltem.

– Ismerted ezt a férfit Spenc? – kérdezte Henley.

– Nem tudom. Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne – jött a hezitáló válasz.

– Szeméremsértés kiskorúak előtt, ezzel kezdte, aztán molesztált. És gyilkos is. Utána kell nézni a pasasnak – jelentette ki Morgan. Ebben a pillanatban csörrent meg mobilja. – Garcia az. Szia nyuszóka, mond.

– Remélem nem egy sztríptizbárban zavarlak – jött az incselkedő hang.

– Tudod, hogy az nem az én világom, inkább otthoni szolgáltatást választanék.

– Abban nem segíthetek.

– Had halljam, mit találtál.

– Előbb had mondjam el, mit nem találtam. Nincs gyerekpornó, tagság tiltott weblapokra, kétes levelek, se chat szoba előzmény.

– Mi van a pénzügyekkel?

– Egyetlen gyanús tranzakciót sem találtunk – szólalt meg Hotch.

– Fél éve jegyet váltott egy Celine Dion koncertre, de ettől még nem gyilkos – folytatta Alex egy kis lazaságot belevíve.

– Okos. Álcázhatta a gyanús dolgait.

– Lehetséges – kezdte szelíden Hotch – , de szerintünk nem illik rá a profil.

– Elmondhatjuk mit derítettünk még ki róla – ajánlotta lelkesen Garcia.

– Hallgatlak – sóhajtott fel egy pillanatnyi gondolkodás után Spencer.

– Munkamániás, több órát dolgozik mint mi – kezdte Penelope. – Jól keres, de nem költ sokat.

– Egy rendezett családi házban él, és hybrid autója van – folytatta Hotch.

– És az állatorvosi számlája szerint a macskája nagyon beteges – egészítette ki Alex.

– A szabadidejét egyedül tölti, sokat jár moziba és sokat olvas. Az antikvár könyvgyűjteménye alapján a kedvenc szerzője…

– Isaac Asimov, erre az egyre emlékszem – vágott bele indulatosan Spencer.

– Van még egy mániája – áradt Garcia érzelemmel teli hangja.

– Mi az?

– Te, kölyök. Amit lehetett begyűjtött rólad. Minden cikket, amiben téged idéztek, minden tanulmányodat, még a disszertációdat is.

– Figyeli mi van magával, ez sokat elárul – pillantott Reidre Rossi.

– Hogy legooglozott a látogatások helyett. Ez tényleg mindent pótol! Sétálok egyet.

– Reid – lépett utána Morgan, de Henley elkapta kezét.

– Ne, most egyedüllétre van szüksége.

– Azt hittem jobban fog örülni – sóhajtott elkeseredetten Garcia.

– Túl sok ez egyszerre Spencnek. Kellene pár infó még Penelope.

– Hallgatlak szivi.

– Nézzetek utána Gray Michaelsnek.

– Ő lehet Riley gyilkosa? – kérdezett vissza Hotch.

– Egyesek szerint igen – Henley pillantása a cetlire siklott. – Spencer emlékeiben van a válasz, de túl korai emlékképekről beszélünk, lehetséges, hogy soha nem fogja tudni felidézni.

– Henley és ha csupán az apja iránti elfojtott dühe jelenik meg régi képekként?

– Valami van a háttérben, az egész lénye megváltozik mikor erről beszél, ez pedig az átélt és elnyomott traumára utal. És egyébként Spenc egy cseppet sem akarja elfojtani a dühét, már nem.

– Nincs valami pszichó trükköd csodanő? – kotyogott bele Penelope. – Ti eléggé egy hullámhosszon vagytok, hátha neked jobban megnyílna.

– Ez sajnos nem et… – kezdte Henley, de elharapta a mondatot, mikor felvillant előtte egy kép. – Hát persze! Kösz Garcia! Beszélek vele – sietős léptekkel a fiú után indult nem törődve az értetlen pillantásokkal.

– Oké, most mi van?

– Dettó azt csinálja, mint Reid – Derek megingatta fejét – , esküszöm nektek ezek ketten kifejezetten élvezik, hogy mi semmit nem értünk az ő kis zseni játékukból.

Henley először fel akarta hívni Spencert, de végül eltette mobilját és érzékeire hagyatkozva indult

a fiú keresésére. A hotel gyalog messze lett volna, ám nem túl távol egy futó úttal ellátott liget tűnt fel, így a lány arra felé indult. Megérzése teljesen helyes volt, ugyanis pár percen belül szembesült Reid elgondolkodó arcával.

– Honnan tudtad, hogy itt leszek? – nézett fel Henleyre. – Még én sem tudtam, hogy ide jövök.

– Megérzés – vont vállat a lány. – Szereted az olyan helyeket, amik valamilyen módon egy– egy jó élményhez köthetőek.

– Statisztikailag ez az emberek nyolcvankilenc százalékára igaz.

– Már tudom mit kapsz tőlem karácsonyra – vonta fel szemöldökét mosolya mellé Henley. – Figyelj Spenc, úgy gondolom van pár dolog az emlékeid közt, amik segítségével meg tudnánk oldani ezt az ügyet.

– Én próbálkozom, de nehezen megfogható képek villannak fel. Mintha nem is az én agyam lenne – folytatta durcásan.

– Ez roppant bosszantó, igaz? Négy éves, és bár már akkor is zseni voltál nem meglepő, hogy ilyen kaotikus az emlékezeted. Viszont vannak módszerek, amikkel ez javítható, mint például a hipnózis.

– Ez miért nem jutott eszembe? – kapta izgatott tekintetét a lányra. – Menjünk – pattant fel energikusan.

– Héhé szépfiú csak ne olyan hevesen – követte jóval lassabban Henley. – Spencer, aggódom érted – mikor a fiú megállt végighúzta hüvelykujját Reid szeme alatti sötétebb karikán – , és hogy hová taszít ez az egész Vegas– i történet.

– Nem produkálom a PTSD tüneteit – mormogta Spencer.

– Áh, tényleg nem. Beszűkült érzelmi tevékenység, depresszív hangulat, alvás zavarok, álmaidban újra és újra átéled a megfoghatatlan eseményt.

– Remek, eddig kábé te voltál az egyetlen aki nem tartott bolondnak – csattant fel a fiú.

– Én most sem tartalak annak! Ne rajtam töltsd le a benned feszülő dühöt Spencer, ha nem látnád én segíteni próbálok neked, ami elég nehéz tekintve, hogy olyan bazi magas falakat húztál magad köré. 

– Ez vagyok én, érted? – tárta szét karjait. – Persze, hogy vannak körülöttem falak, ugyanis az élet rákényszerített arra, hogy megvédjem magam. Mindig is csodabogárnak tartottak, még a barátaim is, már akik voltak. Az apám elhagyott minket, anya pedig beteg volt. Mindig is egyedül voltam Henley, ez az igazság.

– Voltál, de most már nem vagy – kezdte szelíden a lány. –   Ha megoldjuk ezt az ügyet lezárhatod magadban a múltad egy részét, amely a mai napig nem hagy nyugodni. Hagyj időt magadnak Spencer, hogy fel tudd dolgozni ezt a helyzetet, elvégre az apádról van szó. De fontos, hogy tudd, akármi is lesz a mai napnak a végén, én itt leszek, ha akarod.

Húsz perccel később állt meg a két FBI autó a doktornő rendelője előtt.

– Köszönjük, hogy ilyen hamar fogadott minket – Rossi kezet rázott az orvossal mielőtt leült volna.

– Mindig szívesen segítek az FBI– nak. Egy tanút kell kezelnem?

– Igen, engem. Szeretném felidézni az emlékeimet egy gyilkosságról – vette át a szót Spencer.

– Milyen régi emlékről van szó?

– Négy éves kori.

– A nagyon korai emlékek nehezen értelmezhetőek.

– Tudom, hogy a hipnoterápia behatárolt.

– Akkor a befolyásolás fogalmát is ismeri – sóhajtott fel az orvos. –  Ha az ügyet ismerte az befolyásolhatja önt.

– Azaz nem a ténylegesen látottakat fogja felidézni? – kérdezett rá Rossi.

– Előfordulhat. Nem bizonyíték értékű.

– Nem bírósági tanúvallomás miatt kell, csak magam miatt – folytatta Reid. – Apámmal kapcsolatos elfojtott emlékekről van szó.

– Rendben – állt fel a nő.

– Itt kellene maradnunk – fordult a társaság felé Morgan mit sem törődve a protokollal.

– Tessék? – merevedett le a pszichológus.

– Figyelmemmel kísérnék  a kezelést, hogy ne legyen semmi gond – magyarázta Rossi.

– Itt akarnak lenni? Ezt általában nem engedem.

– Ha nem vette volna észre ez az ügy kivételes.

– Ennyi ember akkor is zavaró, maximum egyikőjük maradhat – jelentette ki határozottan a nő, mire a társaság egy emberként várakozón a fiúra pillantott.

Henley titokban bízott abban, hogy Reid őt kéri fel, de a kis szóváltásuk miatt nem volt egészen biztos Spencerben, ennek következtében meglepettség suhant át arcán, mikor a fiú az ő nevét mondta ki. 

Spencer a kanapén feküdt, ő pedig feszülten figyelte a nyugalmi állapotban lévő fiút.

– Most kérem a bal kezével fogja meg a csuklómat – érintette meg a fiú kezét a z orvos. – Ha bármikor úgy érzi, hogy fél szorítsa meg a kezemet. Világos?

– Igen.

– Menjen vissza ahhoz az estéhez, amiről beszélt. Otthon van, a szobájában, nem tud aludni, mert a szülei veszekednek – kezdte dallamos hangon az orvos, Spencer légzése pedig felgyorsult, egy pillanat alatt vált nyugtalanná.

– Bejön.

– Ki?

– Az apám.

– Mi van vele Spencer? Mit csinál?

– Apa szeret téged, ezt mondja – suttogta fojtott hangon Spencer, Henleynek pedig feltűnt, hogy ujjpercei kifehéredtek a nő csuklóján. Mit tehetett az a férfi, hogy ennyire tart tőle a kisfia? – gondolat suhant át fején, mire Reid ismét megszólalt. – Nem akarok itt lenni.

– Semmi baj Spencer, biztonságban van. Most tovább megyünk, már világos van, másnap reggel – folytatta a nő, Reid pedig ismét kezdett ellazulni. – Hol van Spencer?

– A nappaliban. Anya az ablaknál áll, és azt hiszem sír.

– Sír?

– Mert látja őt.

– Kit? Az apját? Beszél vele Spencer?

– Odamegyek, hogy lássam – kezdi ismét gyorsuló légzés mellett a fiú – , nem… én nem…

– Spencer, mit lát? – merevedett le az orvos is, ahogy görcsösen szorítja a fiú a kezét. – Mit lát?

– Elég! – pattant fel Henley, Reid összes izma megfeszült, zihálva vette a levegőt, látszott, hogy egyre inkább a sokk felé terelődik.

– Spencer el kell hagynia ezt a helyet! Vissza fogok számolni öttől. Öt, négy, három, kettő egy, ÉBREDJ!

– Semmi baj Spenc, itt vagyok – ült rögtön a ziháló fiú mellé Henley. – Semmi baj. Biztonságban vagy.

– Ez szörnyű volt – szaggatott légvétel mellett nézett a lány szemeibe.

– Sajnálom – Henley a férfi arcára fektette kezét.

– De segített – folytatta halkan, míg kiélvezte, ahogy a lány ujjai kócos tincsei közé simulva elkezdik lenyugtatni háborgó lelkét. – Be kell mennem anyához, sokkal több mindent tud, mint amit elmondott.

Rossi és Morgan egy másik lehetőséget számba véve nyomoztak, míg Spencer és Henley az intézetbe ment.

– Próbálj emlékezni anya – kérte Spencer határozottan Dianát.

– Nem tudok.

– Pedig ott voltál. Láttad apát véres ruhákat égetni.

– Ezt csak álmodtad.

– Nem! Ez egy emlékkép volt, nem egy álom. Egy emlék, amelyben te is benne voltál.

– Az elméd, ó micsoda kincs – simított végig Spencer arcán Diana. – Már baba korodban olyan dolgokat tudtál, amiket nem kellett volna.

– Anya, ez most nem rólam szól, hanem Rileyről.

– Mindig is te voltál a fontos – vágta rá ösztönösen Diana. Erre a hangra pedig Henley is felkapta a fejét. Valami megváltozott, bár még semmilyen magyarázatot nem tudott volna adni rá.

– Kérlek, próbálj emlékezni.

– Riley tényleg élt – sóhajtott fel Diana egy egész perccel később. – Szegény kicsi Riley.

– Igen, úgy van, szegény Riley – bólintott együtt érzően Spencer. – Apa csinált vele valamit?

– Apa? – Diana értetlenül ráncolta homlokát fia felvetésétén. – Nem. Dehogy.

– Biztos? Apa ismerte őt, a csapatot edzette, nem is laktunk messze – sorolta hevesen Spencer.

– Spenc, elég – kérte Henley, aki már észre vette Diana elméjének szétesésének jeleit.

– Gondolkozz anya!

– Összezavarsz Spencer – lépett hátrébb Diana.

– Spenc, hagy abba, most! – utasította kemény hangon Henley, de a fiú mit sem törődött vele. Túlságosan felfokozott érzelmi állapotban volt ahhoz, hogy a józan eszére hallgasson.

– Te tudtál apáról és semmit nem csináltál! – mondta ki a kegyetlen vádat Spencer.

– Nem, nem így volt – fektette homlokára kezeit Diana. – Te nem, nem tudod… Nem, nem, nem!

– Diana, semmi baj – próbálkozott Henley, de már későn, a roham egy pillanat alatt kapta el Dianát. Négy ápoló kellett ahhoz, hogy a feldúlt nőt lefogják, és nyugtató injekciót adjanak be neki.

– Te is lehettél volna – súgta utolsó erejével Diana, immár teljesen tiszta tudattal, mire Spencer és Henley értetlenül néztek össze. Ez volt az a pillanata, mikor úgy igazán bizonyosságot nyertek afelől, hogy itt valami sokkal komolyabb húzódik a múlt keserű árnyai mögött mint ahogy először hitték.

– Valami nagyon sötét dolog történt és akármivel próbálkozom mindenhol csak falakba ütközöm – fakadt ki Spencer, mikor a rendőrségen találkozott Rossi Derek párossal, akik kihallgatáshoz folyamodtak volna. 

– Ez egy helyi ügy volt, nem terjed ki rá a hatáskörük – jelentette ki a kapitány. – Miért nem megy vissza a Fountain View– ba? Igyon néhány koktélt és gondolja át újra ezt az ügyet.

– Már átgondoltam – vágta rá dühödten Spencer.

– Lekötelezné a szövetségieket, ha besegítene nekünk – vette át a szót Henley. A kapitány pár pillanatig elgondolkodott majd biccentett.

– Rendben.

– Köszönjük – bólintott a  lány is, mire Reid kirohant.

– Higgadj már le haver – ment utána Derek.

– Mindig ez van. Minek akadékoskodnak?

– Tudod, hogy milyenek. Szeretik éreztetni, hogy náluk a gyeplő.

Egy órával később a kihallgató szoba előtt álltak mind a négyen, az ajtón túl pedig Spencer édesapja ült.

– Mond Garcia, mit találtál – vette fel a csörgő mobilt Derek.

– Ez a Gray Mitchaels, akinek utána kellett néznem eltűnt a térképről.

– Elhagyta a várost?

– Úgy tűnik, és lehet, hogy nevet is változtatott, mert Riley halála óta sehol sem bukkant fel a neve. Viszont a közszeméremsértés mellett zárolt fiatalkori priusza is van, garázdaság, illetéktelen behatolás.

– Hol?

– Egy óvodába.

– Hogy találjuk meg Garcia?

– A közszeméremsértés miatt DNS– t vettek tőle, lefuttatom az adatbázisban és jelentkezem ha van valami.

– Még mindig azt hiszed, hogy az apád tette? – kérdezett rá újra Derek.

– Miért ne hinném?

 –Mert erre a Grayre illik a profil, ráadásul Riley halála után lelépett. Jobb gyanúsított, mint az apád.

– Túl tökéletes gyanúsított. Valaki becsúsztatta az ajtóm alatt az aktát. Mégis mit gondoljak?

– Talán segíteni akart valaki.

– Vagy az apámnak falazni.

– Ez esetben az illető egy gyermekgyilkosnak falazna. Ki tenne ilyet?

– Emlékszel, hogy a nyomozó mennyire nem akarta behozatni az apámat? – pillantott Henleyre Reid.

– Most meg egy rendőrt akarsz vádolni? 

– Rendőrségi akta volt – figyelmét ismét az apjára fordította, miután Henley sem állt mellé.

– Egy ősrégi akta, amihez bárki hozzáférhetett.

– Azt mondta, hogy menjek vissza a Fountain View– ba, igyak egy koktélt és gondoljam át az ügyet.

– Most komolyan Reid, ez miatt vagy dühös?

– Nem, csak nem értem – Spencer hátat fordított az apjának, hogy kollégáira nézhessen. – Nem mondtam meg neki, hogy a Fountainban lakom.

Derek és Henley nem kis aggodalommal figyelte, ahogy Spencer leül az apjával szemben. Nagyjából kettő másodperc kellett a fiúnak ahhoz, hogy indulatai ismét átvegyék az irányítást elméje felett.

– Hogy került vér a ruhákra?

– Már mondtam, hogy az ügyvédem nélkül nem beszélek.

– Ha semmit sem titkolsz, beszélhetsz – vont vállat könnyedén Spencer alátámasztva igazát.

– Ugyan Spencer, nem vagyok hülye – nézet Spencer szemeibe William. – Büszke vagyok rád.

– Én sem vagyok hülye.

– Nem valóban nem. Nagyok sok jó dolgot tettél. A te adottságaiddal mások más pályára léptek volna. A privát szférában egy vagyont kereshetnél, de te másokon segítesz.

– Gyilkosokat tanulmányozok – vágta rá indulatosan Reid. – Szerinted miért?

– Nem én voltam fiam. Miért nem hiszed el? 

– Mint mondtad különleges adottságaim vannak. Az egyik az, hogy látom, ha valaki titkol valamit.

– Csak haragszol rám, mert elhagytalak – mondta ki a nyilvánvaló tényt William, Henley pedig látta a szeme sarkában, hogy Derek bólogat.

– Ki akarsz békülni? Mondj igazat! – csattant fel ismét Spencer.

– Nem én öltem meg Rileyt. Viszont tudom, hogy ki tette.

– Gray Mitchaels?

– Ezt honnan tudod? – hökkent meg őszintén Will.

– Nem ezért kaptam az aktát? Hol van ez a Michaels apa?

– Spencer, kérlek, ne bolygasd. Nem akarhatsz erre az útra lépni – William komolyan kérte Spencert, de a fiúnak ez nem tűnt fel ebben a feszültséggel teli közegben, így gondolkodás nélkül lépett ki a kihallgatóból, hogy egy másik nyomon induljon el.

– Hotch az előbb hívott – csatlakozott a csapathoz Morgan egy pohár kávéval kezében. Megtalálták Kaliforniában a DNS mintát.

– Megtalálták Michaelst?

– Egy részét, ugyanis halott.

– Meghalt? – döbbent le Spencer.

– Hét éve ásták ki egy építkezés során a sivatagban.

– A gyilkosa nagyon ravaszul egy másik államban temette el – állapította meg Rossi. – A vegasiak nem tudtak róla semmit.

– Hogyan ölték meg?

– A sérülései alapján agyonverték valamivel. Vas csővel, esetleg egy ütővel.

– Ütővel? – kapta fel fejét Spencer.

– Lehet, hogy nem Riley vére volt az elégetett ruhákon –  sóhajtott fel Morgan. 

– Akkor irány Idaho – csúszott le a bárszékről Henley. Abban biztos volt, hogy valamilyen módon William is szerepelt ebben a titokzatos, furcsa ügyben, már csak azt kellett kideríteniük, hogy milyen módon, ám a következő órák eseményeire egyikük sem volt felkészülve.

– Sokféle szóbeszéd terjengett itt elásott hullákról, mert Charles Mansonnak volt erre felé egy rejtekhelye. Ezen kapcsolat miatt kértünk DNS azonosítást – magyarázta a seriff Idahoban. Egyébként miért érdekli magukat egy halott perverz?

– Egy húsz évvel ezelőtti gyermekgyilkosság gyanúsítottja.

– Szóval bosszúból került a föld alá?

– Lehetséges, igen.

– Itt az áll, hogy találtak egy ujjlenyomatot az áldozat törött szemüvegén – olvasta fel a jelentést Rossi.

– Igen, de nem volt egyezés.

– Most összevethetjük egy másik nyommal – vetette fel Reid.

– Van gyanúsított?

– Lefuttatjuk a rendszerben, azóta már sokat fejlődött ez a terület – adott kitérő választ Henley.

– Jó sok pénzt elköltenek egy olyan gyilkosra, aki jó ügyet szolgált. A fickó azt kapta, amit megérdemelt.

– Igaza van, nem kell utánajárnunk – nézett Spencerre Rossi mikor magukra maradtak.

– Mindegy mit tett, kijárt volna neki egy tárgyalás.

– Reid, azt akartad tudni, hogy az apád ölte e meg Rileyt. Megkaptad amit akartál, nem? – tette fel a valódi kérdést Derek.

– Az igazságot akarom!

– Azt akarod, hogy az apád bűnhődjön, már az sem számít, hogy miért – mondta ki a nyilvánvaló tényt Morgan.

– Kiderítem, hogy mi az igazság – szegte fel állát dacosan Spencer. Mindannyian tudták, hogy a fiúban valóban nagy igazságérzet lakozik, de azt is, hogy ezt az esetet képtelen reálisan kezelni.

Húsz perccel később érkezett meg a kért vizsgálat eredménye.

– Értem. Egészen biztos? Rendben, köszönöm – tette le Derek a telefont. – Letartoztatási kell.

– Egyezés van? – pattant fel Reid.

– Igen. De nem az apád.

Luo Jenkins letartóztatása egy olyan fordulat volt ebben a furcsa ügyben, amely egy több mint húsz éves titkot készült felfedni.

– A kapitány tud a letartóztatásról nyomozó – jelentette ki Rossi, mikor a rendőrtiszt feltűnt.

– Nem akarom megállítani magukat, csak könnyebbé szeretném tenni ezt az egészet. Lou a barátom.

– Igen, rájöttünk. Maga, Lou az apám, mind benne voltak. Ön csúsztatta be az aktát az ajtó alatt?

– Rossz fickó után nyomoztak.

– Ön végig tudta ki volt a tettes, és hogy mit tett vele Lou.

– Nem volt rá bizonyíték – vont vállat a nyomozó.

– Kerestek egyáltalán? – kérdezett vissza Spencer.

A kihallgatóban Lou Jenkins ült, vele szemben pedig Spencer Reid, éppen úgy, mint órákkal ezelőtt William Reiddel is.

– Ki volt még ott? – foglalt helyet Morgan Reid mellett.

– Senki.

– Azt állítja, hogy egyedül ölte meg Michaelst?

– Így van – biccentett Lou.

– És William Reid nem vett részt benne? – kérdezett rá indulatosan Spencer.

– Nem.

– Hazudik!

– Nem hazudok.

– William véres ruhákat égetett el, láttam.

– Miből gondolta, hogy Michaels ölte meg a fiát?

– Bevallotta.

– Akit baseball ütővel vernek sok mindent bevall. Honnan tudja, hogy tényleg ő volt az?

– Tudom. Megközelített más gyereket is a környéken.

– Ezt honnan tudja?

– Onnan, hogy valaki elmondta.

– Ki? Egy másik szülő? – Derek a férfi fölé tornyosult, de látszott, hogy Lou nem hazudik.

– Ki volt az? –  Spencer az asztalra csapott, ugyanis egy furcsa érzés kerítette hatalmába.

– Reid ügynök – nyitott be a nyomozó megadva az utolsó lökést Spencernek. A fiú önmagából kikelve üvöltötte le a férfit.

– Ne avatkozzon bele a kihallgatásba nyomozó, ez már nem a maga ügye!

– Spencer – Diana kilépett a férfi takarásából –, én voltam.

Egy pillanatra megfagyott a levegő. Spencer értetlenül bámult az anyja, apja kettősre, és nagyjából Henley és Rossi is így néztek egymásra. Kaotikus titokhalmazba botlottak, ami a szereplők helyére kerülésével nem hogy egyszerűbbé, hanem egyre bonyolultabbá vált.

– Többször láttam a meccseiden, vagy a parkban – kezdte Diana a zavaros történet magyarázatát. – Mindig ott sakkoztál, emlékszel? – Spencer bólintott, így a nő folytatta. – Egyszer játszottál vele.

– Gray Michaels– el?

– Akkor még nem tudtam a nevét. Te gyakran sakkoztál felnőttekkel, így nem volt szokatlan. Sokszor nyertél is.

– Csinált velem valamit? – kérdezett rá Spencer a legsötétebb dologra, amely mindannyiukat foglalkoztatta. Henley szíve összeszorult a félelemtől, szinte látta maga előtt az elbűvölő, mindig kíváncsi kisfiút, és sajnos azt is, hogy ez mekkora csábítás a beteg elmék számára.

– Nem, ó Isentem, nem. Soha nem ért hozzád – Diana a szívére fektette kezét, látszott, hogy még ennyi év után is mennyire megrémíti a lehetőség, hogy valaki bánthatta volna a fiát.  – De amikor rád nézett tudtam, hogy miféle. Egyszerűen tudtam.

– Egy anya megérzi – suttogta Spencer. Henley gyorsan pislogott párat, ugyanis ezek a szavak Diana ajkait hagyták el, mikor legelőször járt nála.  –És elmondtad Riley apjának.

– Igen. Két napra rá, este Lou telefonált, nagyon ideges volt. Azt kérte, hogy találkozzunk. Elvezetett ennek a férfinak a házához, és elmesélte, hogy priusza van. Hogy csinált dolgokat gyerekekkel – Diana az ajkaira szorította kezét az emlék hatására. – Bement hozzá, én pedig ott ültem, nem tudtam mozdulni. Olyan volt az egész, mint egy álom. A borzalom, amit éreztem egyszerűen megbénított.

– Utána mi történt? – kérdezte feszülten Spencer.

– Egyszer csak azt vettem észre, hogy elindulok a ház felé. Michaels a földön feküdt, mindenütt vér volt, Lou eddig felette állt. Csak azt tudtam ismételni, hogy mit tettél, mit tettél. A többire nem emlékszem.

– Haza jöttél – vette át a szót William. – Először megszólalni sem tudott, de rájöttem, hogy mi történt. És ezt senki sem tudhatta meg.

– Senkinek nem mondtad el?

– Bűnrészességért elítélték volna édesanyádat. Meg kellett védenem.

– Anya ruháit égetted el – emelte pillantását Williamre Spencer.

– Igen. De a tudat, nos, attól nem szabadul az ember – William felsóhajtott, Spencer pedig ösztönösen megérezte, hogy most meg kell hallgatni az apját, hogy egyszer s mindenkorra helyre álljanak a múlt keserű pillanatai az emlékeiben, és a lelkében is. – Már minden más volt.

– Ezért mentél el?

– Megpróbáltam maradni, esküszöm neked Spencer. De a teher, hogy tudok róla túl sok volt.

– Visszajöhettél volna, hogy új életet kezdjünk – válaszolta Spencer. Semmi vádaskodás nem volt halk hangjában, sokkal inkább vágyakozással voltak tele szavai.

– Úgy éreztem, hogy nem tudnék rád vigyázni. Már nem bíztam magamban, és így nem volt visszaút.

– Ami volt, elmúlt – fektette kezét Williamére Diana. Spencer tág pupillákkal nézte végig édesanyja gyengéd megnyilvánulását megfáradt édesapja felé. A tárgyaló túloldalán Henley gyors mozdulattal törölt le egy képzelt valós könnycseppet, míg Derek is visszafojtott levegő mellett figyelte a végkifejletet.

– Mindenben tévedtem. Bocsánatot kérek – őszinte megbánás látszott Spencer arcán, William mellé ült és csak úgy folytatta.

– Én is bocsánatot kérek tőled fiam.

Ez volt az a pillanat, amikor csendben léptek ki a kihallgatóból, innentől már az ő személyes történetüké volt a főszerep, nem az ügyé, és ez csupán hármukra tartozott.

Hosszúra nyúlt, fárasztó három nap után landolt az egység gépe Quaticoban. Henley titokban abban bízott, hogy az elkövetkező két szabadnapját Spencerrel töltheti, és a fiú hamis mosolya és utalásai egy bizonyos parkra is ezt mutatták. Az irodába érve beszámoltak Hotchnak az ügy, általa nem ismert részeiről, majd végre tényleg hazafelé indulhattak.

– Két napig nem akarlak itt látni titeket – eresztette szabadon kollégáit Aaron.

– Úgy örülök, mintha egy hetet kaptunk volna – sóhajtott fel fáradtan Henley, míg nyakára csúsztatta kezét.

– Fáj? – kérdezett rá Spencer a lány mozdulatára.

– Igen – fintorodott el. – Sikeresen elaludtam a gépen.

– Tudtad, hogy bizonyos olajok feloldják az izom görcsösségét?

– Tényleg, Doktor Reid? Esetleg tudna is segíteni? – folytatta játékosan Henley.

– Természetes doktor Hayworth – biccentett szigorúan. – Egy óra múlva az alábbi címen várom – egy cetlit csúsztatott a lány kezébe majd egy kacsintás után elindult le a lépcsőn.

– Azt hiszem, ma remek estéd lesz – lépett Henley mellé Garcia széles vigyorral arcán.

– Miért is? – kérdezett vissza gyanakodva, míg arra gondolt, hogy a technikus lány hallhatta e az apró incselkedésüket.

– Mondjuk miatta – bökött fejével a tárgyalóból kilépő megnyerő mosolyú férfira.

– Ryan? – nyögött fel meglepetten Henley. – Hát te hogy kerülsz ide?

– Egy kicsit nagyobb lelkesedést vártam – nevette el magát a férfi míg karjaiba zárta a nőt.

– Viccelsz? Nagyon örülök, hogy itt vagy, csupán ledöbbentem, nagyjából húsz perce értem vissza Vegasból – magyarázta lázasan a lány.

– Akkor rád fér a lazítás, tekintve, hogy szombat este fél tíz van.

– Csak elintézek egy telefont – mosolyodott el bocsánatkérőn Henley, Ryan pedig ezt az időt arra használta, hogy visszalépjen kabátjáért. Derek Morgan, aki eddig csendben kísérte figyelemmel az eseményeket elfüttyentette magát.

– Na, ma mindenkinek randija van?

– Miről maradtam le? – kapta fel fejét azonnal Garcia.

– Azt hiszem, márt érthető, hogy miért is volt olyan kerge mostanság ez a Reid – nevetett mindent tudóan Morgan, mikor egy gyönyörű, szőke hajú bombázó vetette magát Spencerre, annyira hiányoztál felkiáltás mellett. Henley Hayworth nem az a fajta nő volt, aki megkérdőjelezte saját megérzéseit, ám a szeme mást látott, mint amit az ösztönei súgtak. És ez a látvány nem igazán tetszett neki…

Sziasztok!

Egy kis betekintés Spencer múltjába, amely remek módon közelebb is hozhatja egymáshoz őket Henleyvel. Már ha nem rontja el a szőke bombázó. Tudjuk ki lesz ő? A sorozatban szerepelt egy rész erejéig… :D És Ryan? Annyit tudunk róla, hogy Henley társa volt Miamiban, de amúgy?

A helyzet az, hogy én olyan semleges vagyok JJ férjével szemben, és bár erős volt a kísértés, hogy megöljem, végül életben hagytam. Nem ok nélkül, teszem hozzá :D A következő rész innen folytatódik, gondolom, kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan is alakult az a bizonyos két nap, amit eredetileg együtt akart tölteni a párocskánk. Sikerült nekik, vagy megint gonosz vagyok? :D Halkan jegyezném meg, hogy telnek a napok, hetek, az óta, hogy Hotchner ügynök felkereste Henleyt….

Ui. Derek megjegyzése a végén? Áh, semmi. A folytatásból kiderül *ártatlanpislogás*