8. – Úgy raboltad el a lelkem, hogy észre sem vettem

Spencer Reid hason fekve mélyen aludt, pedig az óra már a tizenegyet közelítette. Henley a levegőjét is visszafogta mikor óvatosan kikelt mellőle, de Reid még arra sem rebbent fel, hogy a lány leverte az egyik könyvet az éjjeliszekrényen álló ingatag halomról. Henley bosszúsan forgatta meg szemeit miközben a könyv után nyúlt, hogy visszategye az ideiglenes helyére, ám ahogy a kezébe került önkéntelenül is belelapozott. A puha szőnyeg, ami talpát simogatta nagyon csábítónak tűnt, így törökülésben helyet foglalt rajta. Mire észbe kapott már hason fekve a hatvannegyedik oldalra lapozott, ekkor hallotta meg Spencer hangját.
– Új értelmet nyer az olvasás iránti szeretetem.
– Ezt még Derek Morgan is megirigyelné, mi? –Henley kuncogott, míg kiélvezte a fiú simogató pillantását.

– Egyértelműen – Spencer felnevetett, lerúgta magáról a takarót és könnyed léptekkel a lányhoz sétált. Henley automatikusan végignézett a félmeztelen férfitesten és vigyorogva nyúlt a feléje nyúló kezek után. Ahogy Reid felhúzta, végigsimított oldalán és gyengéd csókot lehet ajkaira jó reggelt mormogás mellett a lány arra gondolt, hogy Spencer mennyivel másabb oldalát ismeri meg, mint amit a többiek látnak. Hiszen az irodában egy bájosan esetlen, kedves, érzékeny fiú volt, aki Derek ( és a többiek ) szerint nagyjából semmit nem értett a nőkhöz és a randizáshoz. Volt igazság ebben, és ezt Henley is belátta, de ugyanakkor azt is tudta, hogy Spencer a legváratlanabb pillanatokban tudott érzékeny és szenvedélyes lenni. Nem győzött rácsodálkozni azokra a pillanatokra, amikor Spencer kaján megjegyzéseket tett, vagy, az olyanokra, mint a mostani, amikor a fiú a francia bugyival fedett fenekébe markolva és az ágyára húzva rabul ejtette őt…

– Mit szeretnél enni? – Henley lassan Spencer tincsei közé túrt.
– Hm, mindegy – a fiú könnyedén vállat vont, de nem emelte fel pillantását a könyvről, amit éppen olvasott.
– Köszönöm Dr Reid, sokat segített – mormogta Henley.
– Veled vagyok – csukta össze a kötetet nevetve a fiú. – De nekem tényleg mindegy. Szeretem a főztödet.
– Nagyjából négyszer ettél olyan kaját, amit én főztem – a fiú ölébe ereszkedett – , és abból egy rántotta volt, szóval nem számít.
– Akkor ne most mondjam, hogy te főzöl a világon a legjobban drágám? – Spencer oldalra biccentette fejét megadva szavainak a humoros oldalát.
– Ne, ne most dobd be ezt a kártyát.
Rövid csengő szó szakította félbe a fiatal pár incselkedését. Henley mosollyal arcán ment az ajtóhoz, melyet kitárva torkán akadt a szó.
– A– apa?
– Nem is az Úristen! – nevetett röviden Elroy és a döbbent lány mellett belépett. – Bár az arcod nem ezt tükrözi.
– Csupán nem számítottam rád – ölelte át édesapját Henley – , mivel nem telefonáltál. És ha éppen egy másik államban dolgozom?
– Kiscsillag csupán pár hivatalos ügy miatt jöttem ide, úgy gondoltam egy próbát azért megér, hogy felcsengessek hozzád.
– Csak nem akarom, hogy feleslegesen fáraszd magad – legyintett, majd újra megölelte apját. – Örülök, hogy itt vagy apa. Gyere, bemutatlak valakinek.
Elroy kérdőn, csodálkozva pillantott a lányára, de az arcán elterülő izgatott mosoly türelemre intette őt.
– Apa, ő itt Spencer Reid – lépett a fiú mellé.
– Üdv Mr Hayworth – biccentett Spenc, míg kezet fogtak. Persze nem kerülte el figyelmét, hogy Elroy alaposan végigméri őt.
– Oké – Henley összecsapta tenyereit mikor csak csendben néztek egymásra. – Spenc és én együtt dolgozunk, szintén ügynök, és doktor, a tudományoké méghozzá. Ja és magasabb az IQ– ja, mint nekem – tette hozzá szem forgatva. – De gondolom téged az érdekel igazán mit is keres hétvégén itt és így – Henley a fiú, és saját könnyed, otthoni öltözékére gondolt. Egyszerűen látszott a köztük feszülő kapcsolat, legalábbis a lány biztos volt abban, hogy Elroy apai szeme meglátja azt a gyengédséget, amivel egymásra pillantanak, és hogy előle képtelen lesz eltitkolni ezt a kapcsolatot.
– A helyzet az kislányom, hogy ez rád van írva – Elroy Henley arcára fektette kezét. – Csillogó szempár, visszafogott mosoly a szád sarkában, és egy ifjú férfi a nappalidban. Nem egy bonyolult egyenlet.
Spencer Reid úgy érezte, soha nem beszélt annyit, mint abban a három órában, amit Henleyvel és az édesapjával töltött. A fiatal fiú egyből átlátta, hogy Elroy számára Henley egy olyan kincs, amiért gondolkodás nélkül az életét adná. A szivetmelengető érzés közepette egy pillanatra ugyan ellepte tiszta lelkét a nyomasztó csalódottság, mert ezt látva az édesapja árulása még inkább kiélesedett benne…

– Hm, tehát ott hagytuk abba, hogy kilenc évesen kijelentetted, valami nagyot alkotok. Ha jól emlékszem – tette hozzá incselkedő vigyor mellett Spencer.
– Van olyan, hogy te rosszul emlékszel valamire?
– Négy éve, hat hónapja és tizenkét napja előfordult.
– Mondtam már, hogy imádom mikor viccet csinálsz a nagy intelligenciádból?
– Ez nagyon is komoly volt – húzta ki magát Spenc további nevetésre ingerelve a lányt, aki mellé ereszkedett, de figyelt arra, hogy ne legyen túl nagy testi kontaktus köztük, mert tudta, hogy a fiú könnyed érintései elvonnák figyelmét.
– Holly és én külön világot alkottunk – Henley immár komoly hangon folytatta. – Mindig irigyeltem a korombelieket, mert hétköznapi normális gyerekek voltak, míg én csak a felnőttekkel értettem meg igazán magam. Egyszerűen más voltam, és ezáltal magányos is. Aztán jött Holly, és a világ megváltozott. Furcsának talált, mint ahogy én is őt, de a szó jó értelmében. Egy szempillantás alatt lettünk barátok, ő megtanított olyan gyerekcsínyekre, mint a kötélről való tóba ugrálás, én pedig arra, hogyan lehet egyszerű a bonyolult matek. Szinte mindent együtt csináltunk, nem is barátok, hanem testvérek voltunk igazából, Holly és Henley a világ ellen. Tizenegy éves volt, én tíz mikor kiderült, hogy rákos, és ez egy csapásra mindent megváltoztatott. Anya sokszor mondta nekem, hogy bármit megtehet, bárki lehetek, mert olyan hatalom van az elmémben, ami csak keveseknek adatik meg. Négy évvel később Holly meghalt, és én hiába lehettem volna akárki nem lehettem az a lány, aki képes megmenteni őt. Ezért lettem genetikus, hogy ne érezze többet egy gyerek sem azt a magányt, űrt, fájdalmat, amit Holly elvesztése okozott nekem. Kíváncsi voltam, mindent meg akartam tudni arról, ami elvette őt tőlem. Úgy éreztem, ha megtalálok valami olyan dolgot, ami ha csak egy embert megment attól, amit mi éltünk át, akkor már valami nagyot alkottam.
– Sajnálom Henley – Spencer őszinte együttérzéssel nézett a lányra, aki csak egy kis idő múlva tudta folytatni személyes történetét.
– Teltek az évek, és az elcsépelt majd az idő segít mondás ismét bebizonyosodott. Már nem fájt annyira, már nem akartam belehalni abba, ha rá gondoltam, de a hiánya soha nem múlt el. A mai napig azt várom, hogy egyszer ő nevet a telefonba, pedig tizennégy év telt el azóta.
– Van, hogy én is érzem azt a semmi világrengetőt nem tettem érzést – Spencer egyenesen Henley szemeibe nézett. – Elvégre zsenik vagyunk! Az emberiség felett állunk. Mégis olyan munkát végzek…
– Amit mindenki más – vágott bele a lány jelezve, hogy tökéletesen érti a fiút. – Olyan átlagosat.
– Igen. Nem – szégyenlős mosoly jelent meg Reid ajkain. – Igen. Nagyon sokra tartom azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom, de arról álmodtam, hogy egy nap segíthetek az édesanyámon, mert megvan bennem a potenciál arra, hogy felfedezzek valamit a betegségével kapcsolatban. Emlékszel mit mondott az apám, mimkor Las Vegasban voltunk?
– A te adottságaiddal mások más pályára léptek volna. A privát szférában egy vagyont kereshetnél, de te másokon segítesz – idézte Williamat Henley.
– Igen. De néha úgy érzem, hogy ez nem elég. Szép, de nem elég.
– Spenc, soha nem menthetünk meg mindenkit. Van, hogy a nap végén a lelkünk keserűséggel van tele. Mindazonáltal biztos vagyok abban, hogy a legjobb helyen vagyunk, egy olyan hivatással, ami egy cseppnyi csodát is magával hordoz. Mi lehet ennél felemelőbb?

A napsugarak a szoba minden pontját bejárták, miközben Spencer és Henley a kanapén ülve szavaikba feledkeztek, ők mégis kevésnek érzeték az együtt töltött időt.
– Nem voltam képes Miamiban hagyni őket – Henley a fiú előtt álló csinos kis levél halomra pillantott, amit Spencer a lány hálószobájában látott meg.
– Van valami különös izgalom a kézzel írott levelek világában – Spencer szórakozottan végigfuttatta ujjait a borítékokon, melyek saját kézírását mutatták. – Több mint ötvenhétezer szó áll bennük.
– A lelki szépség olyan varázsfényt kölcsönöz az ember egész valójának, hogy az egyszerű megjelenésével meghódítja a szíveket, és barátokat szerez anélkül, hogy tudná. Ez volt az egyik kedvenc idézetem azok közül, amiket írtál.
– A megismerkedésünk után nagyon hamar éreztem azt, hogy te vagy a világ leggyönyörűbb nője – Spencer barna szemeiben feloldódni látszottak a mézszínű szálak, még inkább gyengéddé téve pillantását. – És ennek semmi köze nem volt a kinézetedhez. Pedig valóban gyönyörű vagy.
Henley belsője melegséggel telt meg a kedves szavak hatására, amit egy hosszú, édes csókkal fejezett ki.


Bár csábító volt az az alternatíva, hogy az egész napot együtt töltsék, Spencer az estét mégis otthon töltötte, mivel egyre közeledett szakdolgozatának leadási határideje. Henley arra használta fel az egyedül töltött órákat, hogy a fiú levelei közül találomra beleolvasott némelyikbe. Persze mindegyik sor után felrémlettek benne azok az érzések, amelyeket akkor érzett, mikor végre kézhez kapta a várva várt leveleket.

 – Igen, Spencer hangja valóban vidámabb volt azokban a napokban a megszokottnál, mikor az ügyekről beszélt. Henley tökéletesen tudta, hogy milyen jó érzés az, amikor segíthetnek helyreállítani egy életet.

 – A lány boldog, szerelmes mosollyal ajkain szippantott mély levegőt. Komoly késztetést érzett, hogy most azonnal ellátogasson Spencerhez, csak egy ölelés és egy szeretlek pillanatra, de nem akarta zavarni őt, így egy nagy tábla csokoládéban oldotta fel érzelmeit. Ami jól is jött, a következő papír ugyanis sötét gondolatokat tárt fel olvasója előtt.

 – könny szökött a lány szemébe, Spencer szavai olyan, valóban mély fájdalomról suttogtak, amelyről tudta, hogy élete végig elkíséri az érzékeny lelkű férfit. Képtelen volt felfogni, hogy lehettek ilyen gonoszak, és kegyetlenek egy ártatlan fiúval szemben, aki aztán annyi jót tett a világért, az emberekért, amire csak kevesen voltak képesek. Henley ekkor döbbent rá igazán, hogy Spencer Reidben óriási paradoxonok vannak, és ettől csak még inkább szerethetőnek látta őt.
A szomorú tekintetű, magányos kisfiú képzelt képe ott lebegett Henley gondolatiban, amire a gyógyír csak és kizárólag a mosolygó Spencer lehetett, így felhívta a férfit.
– Nem tudsz aludni szépségem? – vette fel vidám hangon Reid.
– Aludni? Már ennyi az idő? – automatikusan az órára lesett, ami fél tizenkettőt mutatott. – Hm, az igazat megvallva éhes vagyok, és arra gondoltam, hátha te is ennél valami finomat.
– Csak ne kínait!
– Előttem ehetsz villával Spenc – ugratta kuncogva a fiút, míg cipőjébe bújt, és eligazgatta tincseit, hogy minél előbb indulhasson.
– Kieszelek neked valami büntetést a pimaszságodra, míg ideérsz – felelt Reid komolynak szánt hangon, de Henley kihallotta a fú mosolyát is.
– Bocsáss meg eltévelyedett lelkemnek uram – sóhajtozott mártír hangon a lány.
– Már késő gyermekem, de megengedem, hogy meglepj valami finom étekkel, és színem elé tárulj vele – folytatta Spencer.
– Mily nemes lélek uram – nevetett a telefonba Henley, míg bezárta a lakást. – Nemsokára. Csók!
– Várlak – jött az élénk válasz, majd bontották a vonalat. A lánynak fel sem tűnt, hogy a szomszédba érkező ifjú milyen hosszan bámulja őt, csak akkor pillantott rá, mikor az ismeretlen mellé ért, aki félmosoly mellett biccentett neki. Henley viszonozta a szomszédi gesztus, de gondolatai már a késői vacsorán jártak.

Fél órával később kopogtatott Spencer ajtaján, a fiú pedig pont azzal a kedves mosolyával fogadta, ahogy elképzelte magában.
– Hm, mit hoztál? – tudakolta Reid, de minden egyes szó közé egy puszit iktatott.
– Csupa olyan kaját, aminek a gondolatától is hízik az ember. Hamburger, és sült krumpli, nagyon megkívántam – ártatlan szemekkel pislogott a fiúra, aki csak nevetett a bűnbánó grimaszon. – És jegeskávé, titkos hozzávalóval, valamint az elmaradhatatlan fánk, ami ráadásul frissen sült, és amiből már kellett egyet ennem, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban olyan finom, mint amilyen jól néz ki.
– Jó ég Henley – Spencer vigyorogva karolta át a lányt – , nem tudod elképzelni mennyire szeretlek! Apró puszit nyomott a lány homlokára, majd a nappaliba indult. – Jössz?
Henley kikerekedett szemekkel nézett rá, hiszen Reid annyira könnyedén, ösztönösen mondta ki érzéseit, hogy valójában észre sem vette, mert számára természetesebb volt a lányt szeretnie, mint levegőt venni.
– Hát persze – felelte egyszerűen, miután tudatosult benne, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett az előtte álló kölyökképű zsenibe.

– Hogy állsz a szakdolgozattal? – kérdezte Spencert, miután az fiú ölébe húzta őt.
– Egész jól, bár a technika csak lelassít.
– Szegénykém – simogatta meg Reid arcát vigyorogva Henley. –Akkor jobb, ha hagylak dolgozni.
– Hová, hová szépségem? – húzta vissza a lányt, mikor amaz felállt. – Csak nem gondolod, hogy ilyen későn elengedlek?
– Ugye tudod, hogy FBI ügynök vagyok?
– Akkor sem. Fél óra és végzek, oké?
– Nem kell sietned – megcsókolta a fiút, aki kezei közé fogta arcát, és hüvelykujjával végigsimított arcán. – Az ágyadon megtalálsz, rendben?
– Ah, ez övön aluli volt – Spencer dorgálóan pillantott a lányra, mire Henley kuncogva átslisszolt a szobába. Mivel tudta, hogy bőven van ideje, hosszú, forró vizes zuhanyt vett, majd bevackolta magát a kényelmes ágyba Spencer azon könyvével, amit több, mint két napja vert le. Egyáltalán nem érezte magát álmosnak, de valahogy mégis elaludt a kényelmes ágyon, ugyanis Spencer óvatos mozdulataira ébredt fel.
– Spenc – fúrta arcát a férfi mellkasába álmosan.
– Mindjárt jövök kicsim – suttogta míg gyengéden lefejtette magáról a már alvó lány kezét. Spencer Reid ugyan abban a pózban találta Henleyt, mint ahogy otthagyta. A békésen alvó nő képe arra késztette, hogy alaposan végignézzen rajta, ugyanis emlékezni akart erre a pillanatra, az érzésre, amit a lány puszta jelenlétével váltott ki belőle. Életében először érezte azt, hogy a világ valóban jobb hely tud lenni egyetlen egy ember által is.

A hét és egyben a rögtönzött három napos szabadságuk utolsó napján egy érdekes a művészeteket és a tudományt összemosó kiállításra látogattak el, amely már Marylandbe szólította őket. A pár órás autóút alatt Spencer édesanyjáról kérdezte a lányt, ügyelve arra, hogy ne legyen tolakodó ezzel a kényes témával kapcsolatban.
– Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy örökké mellettem lesz. Hiába tudtam, hogy ez nem lehetséges, de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire hamar elveszítem őt.
– Beszélhetünk másról is – egy pillanatra a lányra nézett, hogy felmérje állapotát.
– Nem, jól vagyok – Henley felsóhajtott és úgy folytatta. – Anya zseniális nő volt, elhalmozott azzal az igazi szeretettel, és ezáltal a barátom is lett ahogy nőttem. Órákig tudnék mesélni róla, a kapcsolatunkról.
– Hogyan veszítetted el? – kérdezte halkan Spencer. Valahogy nem tudta kimondani a meghalt szót.
– Egész egyszerűen elaludt. Ápolónő volt a helyi kórház gyermekosztályán, és egy éjszakai műszak után lepihent És nem ébredt fel többé. Békésen, fájdalommentesen hagyta el a világot.
– Sajnálom Henley.
– Tudom, hogy valójában neked is nagyon nehéz – a lány csak hosszú percekkel később folytatta.
– Azt hiszem ez egy túl szép nap ahhoz, hogy elrontsuk – Spencer Henley lábára fektette kezét.
– Igazad van – csúsztatta a fiú ujjai közé sajátjait.

Másnap reggel az FBI irodájában Henley a vasárnapi újság rejtvényét akarta kitölteni, mikor Reid az asztala szélére ült.
– Aaam, nem adom oda – ingatta fejét a lány.
– Szerinted lenne szivem elvenni tőled? – pislogott ártatlanul.
– Hm, vannak jó meghatározások – lesett az újságra. –Szóval igen.
– Na, mutasd – lépett a lány mögé. – Mennyi idő alatt tudod megfejteni?
– Nem mértem még le – vont vállat a lány.
– Lássuk mit tud Dr Hayworth – emelte fel a lapot. Henley várakozásteljesen figyelte ahogy Reid visszaül az asztalra, és a stopper fölé tartja ujját. – Mehet? – pillantott a lányra, aki csak bólintott. Sorban jöttek a kérdések, és a válaszok, bár némelyik feleleten el kellett gondolkodnia.
– Öt betű, gally régiesen.
– Rőzse – vágta rá a lány.
– Tizenkét betű, hármas szövetség.
– Hm, hármas. Latinul tirium, trimuvirátus! David Rossi ebben a pillanatban sétált az asztalukhoz.
– Gratulálok Henley, hét perc alatt megoldottad a keresztrejtvényt.
– Neked is menne – paskolta meg Spenc vállát nevetve a lány.
– Igazából nekem öt és fél perc volt.
– Mi? Hogyan? – ráncolta homlokát Henley. – Nagyzolós. Mondtam már? – fűzte hozzá.
– Van egy elmélet a mintafelismerésről, miszerint rá sem kell nézned a meghatározásra – kezdte Spenc a magyarázatot. – De arra jöttem rá, hogy jobb vízszintesen fejteni, mert a szemmozgás ez esetben jobban hasonlít a hagyományos olvasáshoz.
David eddig bírta a szónélküliséget.
– Boldog hétfőt kedves kockáim!
– Jó reggelt Dave, nagyon korai ma – mosolygott a férfira Henley.
– Úgy néz ki nem elég korai – az újságra pillantott – , lemaradtam az izgalmakról. Tollal töltötte ki?
– Van más lehetőség is? – kérdezett vissza Spencer, mire csak egy hitetlenkedő nézést kapott válaszul.
– Hotch bent van már?
– Igen, a tárgyalóban Garciával.
– Minden rendben Dave?
– Majd kiderül.
– Kilenc betű és s– el kezdődik – nézett a férfi után Henley
– Sejtelmes.
– Valóban. Szerinted Rossi kedvetlenségének van köze Strauss „betegszabadságához”? – Reid ismét a lányra pillantott.
– Ha az én titkos szeretőm lenne az alkohol rabja, igen az kihatna rám is – bólintott a lány. – Most mi van? Mindenki tudja, legalábbis itt fent, hogy van köztük valami.
– És rólunk tudnak?
– Nem tudom – Henley vállat vont – , az igazság az, hogy ők elkönyvelték azt, hogy mivel remekül megértjük egymást nem meglepő, ha sokat lógunk együtt, vagy épp hangosan nevetünk valami olyan dolgon, amit nem értenek. Most ráadásul van feszültség is az irodában, Erin miatt is, meg egyébként is, és ez elég jól eltereli a figyelmet az emberekről.
– Jó reggelt emberek – lépett be Derek Morgan, óriási kávés pohárral kezében.
– Héj, gyertek – intett le Garcia, mire Morgan megforgatta szemeit.
– Hát ezt nem hiszem el!
– Kezdjük is el egyből – emelte feszült pillantását Hotch Penelopéra, amint mindenki helyet foglalt.
– Egy órával ezelőtt ez a férfi Baltimore utcáin bolyongott, mielőtt összeesett volna. Jelenleg eszméletlen, nincs nála igazolvány, így a nevét sem tudjuk. Kötélnyomok vannak a csuklóin és lehetetlen megmondani, hogy mikor tűnt el.
– Azok ott szúrásnyomok a szeménél? – nagyította fel a képet Derek.
– Igen, és az MRI igazolta, hogy sérültek az agyi szövetek – bólintott Garcia.
– Lobotómiát végeztek rajta? – hökkent meg Henley.
– Bevérzés és valamilyen szilánkok vannak a jobb szemében – olvasta fel Spencer. – Valószínűleg a tettes által használt eszköztől lehet.
– Jégtörőre tippelnék – tette hozzá Rossi.
– A fickó még él, tudunk vele beszélni? – kérdezte Derek.
– Ha ilyen specifikus módszere van, akkor már csinált ilyet korábban – állapította meg Alex.
– Még nem tudjuk, most nézünk utána a rendszerben – válaszolta Hotch.
– A bemeneti pont a szemeinél hagyományos lobotómiát sugallnak, kevésbé piszkos m,int Dahmer fúrásai.
– Dahmer gyilkolt, ez a pasas viszont nem.
– Szóval a tettes vagy mázlista, vagy kiképezték – összegezte Henley.
– Kutassuk át a megtalálási helyét, ilyen állapotban nem mehetett messze – adott utasítást Aaron.
– A lélek műtétje – mormogta Henley fejcsóválva mielőtt kávéjába ivott.
– Tessék?
– A lobotómiát a lélek műtétjének tartják – magyarázta Spencer. – Dr Walter Freeman is azt állította, hogy ez gyógymód lehet elmebetegségre és csökkenti a szenvedést.
– Elnézést, Hotchner ügynök! – jelent meg a nyitott ajtóban az egyik ügynök.
– Igen?
– Megérkezett Cruz ügynök.

– Remek, vezesse be kérem. Mint tudjátok Strauss pár hete távol van már az irodától, egészségügyi problémák miatt. A felső vezetőség úgy döntött hosszabb szabadságra küldi őt, hogy legyen ideje felépülni, rendbe jönni. A helyét addig, ideiglenesen Mateo Cruz ügynök veszi át – a férfi ebben a pillanatban lépett be, így Hotch el is kezdte a bemutatást, de csak Blake nevéig jutott, Cruz ugyanis közbeszólt.
– Morgan, Dr Reid, Dr Hayworth és Rossi. Örülök a találkozásnak. Ó és Penelope Garcia – pillantotta a mellette álló technikus lányra – , Erin mindig dicsérte a munkáját.
– Köszönöm – habogta meglepetten a lány.
– Eléggé megrekedt a baltimore– i iroda – fordult Hotch felé Mateo.
– Igen, ha nincs személyazonosság minden sokkal nehezebb – biccentett a férfi.
– Magukkal tartok, elég ritka, hogy csak egy órát kell utazniuk.
– Húsz perc múlva indulunk – utasította az embereit Hotch.
– Én azt mondom, hogy ez várható volt srácok – jelentett ki Morgan, mikor már az autó előtt várakoztak.
– Egyetértek – bólintott Reid. – Strausst már vagy hat hete nem láttuk.
– Ráadásul nem egy lábtörésről beszélünk, azon sem lennék meglepődve, ha véglegesítenék Cruzt – folytatta halkan Henley. – Egyébként nekem szimpi.
– De ki ő egyáltalán? Remélem, nem egy újabb soha nem jártam még terepen ügynök.
– Nos, ez majd most kiderül – a lift felé nézett, amelyből Aaron és Mateo szállt ki.

A két autó egymás után kanyarodott ki az épület mélygarázsából, út közben pedig a lehetséges elkövetési okokról folyt a szó. Legalábbis abban az autóban, amelyben Cruz ügynök is ült, a másikban természetesen az ügy mellett Rossiék igyekeztem utánanézni az új főnöküknek is.
– Mit tudunk eddig?
– Vagy, mit nem. A lobotómiával meg lehet változtatni az emberek személyiségét, de nem tudjuk, hogy itt is ezt akarta e a tettes, mivel ismeretlen az áldozat.
– Amikor kínzásra használják, akkor az a hatalom gyakorlásáról szól – kezdte Ried. – Jeffry Dahmer például a férfiakról fantáziált és savat öntött az agyukba, hogy ne szökhessenek meg.
– Tényleg lefegyverző a tudásuk – pillantott a két doktorra Cruz. – Erin erre is figyelmeztetett – tette hozzá félmosoly mellett.
– Ha Baltimoreba értünk szedjetek össze minden információt a lobotómiáról – nézett a tükörből Henleyékre Hotch. – Nagyon specifikus módszer, így a miértje lesz a kulcs az ügyhöz. Morgan és Blake foglalkozik az áldozattal, mi pedig kimegyünk oda, ahol megtalálták a férfit.

A csapat érezhetően feszültebb hangulatban érkezett meg a helyszínre. Hotch remélte, hogy ennek jó része az új ügyük furcsaságából fakad, de ugyanakkor tisztában volt azzal a ténnyel is: a csapatának időre lesz szüksége, míg elfogadja és megszokja az utóbbi idők komoly változásait…



Sziasztok!

Ebben a részben direkt nem szerepelt nagyobb kidolgozásban egy ügy, és a terveim szerint a következőben sem fog. Ugye egy szerkezetileg felépített történetnél az történik, hogy az utolsó részekben válaszokat ad az olvasóinak a sztori írója. Nya, valami ilyesmivel próbálkozom én is :D Azt tudtuk, hogy Henley édesanyja meghalt, de azt már nem, hogyan. Valamint azt sem, hogy miért választotta ezt a hivatást. Mostanáig. Persze szándékos az, hogy nem részleteztem túl a válaszokat, főleg Darcyval kapcsolatban.  Ugye Spenc és a lány folyamatosan tartották, gyakorlatilag mindenféle módon a kapcsolatot az után, hogy először találkoztak, jó ötletnek tűnt egy kis „közös múltat” csempészni a részbe, remélem elnyeri tetszéseteket :)

De azért van itt pár kérdés még. Most tényleg nem tudnak már róluk? Alex miért, honnan ismeri őt? Mi történhetett a múltban, ami miatt a lány szinte gondolkodás nélkül segítő kezet nyújtott Hotchnak? Mi szerepelt a Top Secret mappában? És ami talán a legfontosabb, ha ez az utóbbi két kérdés választ kap, Spencer Reid nem érzi e majd becsapottnak, elárultnak magát? Valamint Henley meddig bírja még ki azt, hogy az előtt a férfi előtt titkolózzon, aki az életet jelenti számára?

Köszönöm szépen a visszajelzéseket :) ♥