9. – Az utolsó nyugodt pillanat

Alex Blake ritmusosan dobolt ujjaival az íróasztalán, miközben Hotch ajtaját szugerálta.

– Alex? Aleex? ALEX!

– Hm? – kapta fel fejét Blake. – Szóltál?

– Ja, úgy három perce – Derek megingatta fejét. – Elárulnád miért bámulod ennyire azt az ajtót?

– Beszélnem kell Cruzzal.

– És mi köze ennek Hotchoz?

– Az, hogy nála van Cruz – felelt Alex helyett Reid, aki egy tudományos lapot tartott kezeiben.

– Mióta tartasz te ennyire tőle?

– Nem tartok, de még az előtt akarok beszélni vele, hogy a fehérgallérosok vezetője felhúzza az értelmetlen és negatív tartományba ereszkedő statisztikájával.

– A kis cseles – nevetgélt Morgan. – Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen jól beválik Cruz.

– Ki hitte volna – ironizált bájos mosoly mellett Henley.

– Azért lássuk be a főként irodában dolgozott mondat eléggé lehangoló a mi köreinkben.

– Cicafiú, erre az aktára gondoltál? – sétált hozzájuk Garcia széles mosollyal ajkain.

– Mióta vagy te ilyen előítéletes Derek? – paskolta meg a férfi vállát Alex míg elsétált mellette. – Cruz ügynök? Még nem kaptam választ a Berkleyvel kapcsolatban.

– Engedélyeztem a látogatásukat, már az egységvezetőjük is tud róla – közölte lefelé jövet.

– Kedden indulnak, ugye?

– Igen.

– Három nap három ügynök nélkül – Cruz lazított nyakkendőjén –  , imádkozzon Blake, hogy ne legyen semmi világrengető ügyünk.

– Igen is uram – Alex komolyan bólintott, de mosolya elárulta.

– Majdnem elfelejtettem, Hayworth – szólította Henleyt, majd felé dobott egy apró tárgyat, amit a lány reflexből elkapott. – Jareau küldi. Ma reggel a Pentagonban jártam, ugyanis a csapatnak kell egy kis háttértámogatás a védelmi minisztériumtól, információszerzés céljából.

– Mi az? – tudakolta Derek.

– Szent Bálint érméje – forgatta az apró tárgyat.

– Mint a Bálint napi giccs áradat és Valentin nap? – fintorodott el Morgan.

– Hú, ezt hallanom kell! – ült le Henley helyére Penelopé. – Imádom a romantikus sztorikat!

– Nem egészen olyan Morgan. A legenda szerint Szent Valentin titokban eskette a szerelmes párokat, mikor II. Claudius császár megtiltotta azt. Hitte, hogy a házasság, és a szerelem gyengévé teszi a férfit, így rendelet adott ki annak betiltásáról. A jóságos Valentin püspök azonban ellenszegült, ami miatt börtönbe is került. A börtönőr Asterius hitt abban, hogy a püspöknek szent képessége van és megkérte, hogy segítsen vak lányán. Az ifjú visszakapta szeme világát, Cludius ezek után megpróbált egyezséget kötni vele, amibe nem egyezett bele, így kivégeztette Valentint. A püspök élete utolsó napján a lánynak hagyott búcsúüzenetet, és az ott leírt elköszönést világszerte használjál a  mai napig  Valentin napján.

– A kérdés az Henley, hogy miért is küldött neked ilyen érmet JJ? –pislogott ártatlanul Spencer felé Penelope. – Csak nem szerelmes vagy?

– Az éremnek van egy másik, kevésbé ismert legendája is – folytatta szemrebbenés nélkül a lány.

– Éspedig?

– A Valentinus név az erősnek lenni jelentésű latin valens szóból származik. A feljegyzések szerint a római korban élt egy Valentina nevű asszony, aki cselekedeti miatt a fájdalommal élő, ám de erős nők védőszentje lett. Szerintem ez JJ üzenete számomra – tette hozzá szívszorítóan hosszú sóhaj mellett.

– Úristen, miért kell neked ilyen? – állt fel döbbent grimasz mellett.

– Hogy elviseljem a folytonos piszkálást és kérdésáradatot – kuncogott fel a lány.

– Te szivatsz engem – tátotta el száját Garcia.

– Persze – bólintott Henley nevetve. – Ez csak egy érme kedves Garcia, amit valójában az apukámtól kaptam, de Henrynek annyira tetszett a csillogó villogó kis karika, hogy nála hagytam. Viszont az eleje igaz volt.

– Most nem szeretlek – fonta keresztbe kezeit durcásan Penelope. 

– Valld be, hogy vicces volt mucóka – vigyorodott el Derek is. – Örülök, hogy te amolyan mókás zseni vagy Hayworth – karolta át a lány vállát – , nem úgy mint a szépfiú.

– Szépfiú – ízlelgette a szót Henley, míg gonosz vigyort küldött Reid felé.

– Ah, kár volt elárulni neki – nyögött fel panaszosan Spencer.

– Ne pánikolj Spenc, én megvesztegethető vagyok, bizonyos fajtájú és márkájú csokoládéval meg főleg.

– Miután ki civakodtátok magatokat gyerekek – szólt közben mosolyogva Alex –   szeretném, ha átnéznétek az előadások tervezetét.

– Én már túl vagyok rajta – felelte két falat chips között Henley. – Alig várom, hogy ismét a Berkleyen legyünk!

– Nem is értem miért ragaszkodsz hozzám – panaszolta Spencer.

– Viccelsz? Fiatal vagy, jóképű, FBI ügynök, és nem melles igen jó meglátásaid vannak – sorolta Alex. – Tökéletes elegy arra, hogy elcsábíts pár ifjút. Az FBI– hoz persze. Csak ne adj elő olyan viccet, amelynek megértéséhez minimum százhetvenes IQ kell.

– Javíthatatlanok vagytok – sóhajtott Reid, míg kollégái kuncogtak a finom zrikáláson.

Henley lehunyt szemekkel ült a magángép kényelmes ülésén, fülében kedvenc együttesének dalai csendültek fel, mígnem Alex egy papírt csúsztatott ölébe.

– Most komolyan, azt hitted nem veszem észre? – Alex felsóhajtott a lány nem tudom miről beszélsz pillantására.

– Mi történt? – tudakolta Spenc, mikor visszaült. Henley válasz helyett felé fordította a lapot.  

– Úgy terveztem, hogy várok, míg a szállodába nem érünk, szerettem volna látni az arcotokat, amikor megkapjátok a külön szobáitok kulcsait, és azt, hogy milyen kamu szöveget adtok be, elvégre az irodában nem tudják, legalábbis Cruz nem tudja, hogy összejöttetek. De meggondoltam magam, és most szeretnék válaszokat kapni.

Henley és Spenc egymásra néztek, majd egy olyan mozzanat következett, amire egyik nő sem számított, ugyanis Reid lazított tartásán, és könnyedén a lány ujjai közé kulcsolta sajátját, szája sarkában derűs mosoly bujkált, míg tekintet kíváncsivá vált.

– Ejha, mintha John Bon Jovi várna egy interjúra – vonta fel szemöldökét meglepetten Alex.

– Kicsit túlzásnak érzem, de legyen – vont vállat nevetve Reid. – Nem lenne értelme előadni egy félreérted, csak barátok vagyunk maszlagot, azt hiszem ennél azért intelligensebbek vagyunk. Készen állunk erre –lágy pillantással nézett Henleyre, aki csak aprót bólintott miközben hagyta magát elveszni a férfi magabiztos kisugárzásában. Valóban készen álltak. Alex kíváncsian pillantott a fiatalokra, de nem akarta kérdésekkel sürgetni őket, így várta, hogy maguktól kezdjenek történetükbe.

– Ha őszinték akarunk lenni, akkor majdnem fél évvel ezelőttre kell visszatérnünk – kezdte Henley. – Egy régi ügy Quanticóba szólított, ekkor ismertem meg Spencert. Egészen hamar látszott, hogy jól ki fogunk majd jönni, és ez remek alapja volt egy barátságnak. Így kezdődött az egész.

– Miután Henley visszament Miamiba továbbra is tartottuk a kapcsolatot, és egyszer csak azt vettem észre, hogy többet beszélek vele, aki több ezer kilométerre van tőlem, mint veletek –Spencer bocsánatkérő mosoly mellett folytatta. – Bár gondolom erre már rájöttél, de igen, ő segített a mexikói ügyben. Soha nem hazudtam Alex, akkor, amikor rákérdeztél valóban csak egy barátomtól kértem segítséget.

– Erin többször megkeresett azzal, hogy lenne egy hely számomra a viselkedés kutató egységnél. Közben teltek a hetek, furcsa időszak állt be az életembe és jó ötletnek tűnt egy kis változást eszközölni, így elfogadtam Erin utolsó ajánlatát és Virginiába jöttem. 

– Innentől pedig csak idő kérdése volt, hogy egymásra találjatok – fejezte be Alex. – Örülök nektek srácok. Bár elképzelésem sincs hogy akartátok eltitkolni egy csoport profilozó elől.

– Pont ez az, hogy nem akartuk, nem erőlködtünk azon, hogy kerüljük egymást, vagy még véletlenül se találkozzunk úgy, ahogy eddig, hiszen az feltűnő lett volna számotokra, ha hirtelen átváltunk egy távolságtartóbb viselkedésre. És egyébként sok furcsa, és rossz dolog történt mostanában az életünkben, így nem ránk fókuszáltatok.

– Az meg hogy Henry oda van Henleyért még inkább megkönnyítette a dolgokat – kuncogott Spencer összeesküvő módon.

– Egyébként meg le akartuk mosni magunkról azt a sztereótípiát, hogy csak azért mert okosabbak vagyunk az átlagnál rögtön egymásba is szeretünk. Az irodában über édesnek gondolják ezt a két zseni egy pár dolgot, de valójában mi ezt nem szeretjük.

– Semmi köze nem volt a magasabb intelligenciánknak ahhoz, hogy végül összejöttünk.

– Sokszor úgy néznek ránk – Henley  homlok ráncolva folytatta –, tudod, azzal a furcsák vagytok nézéssel. Még a barátaink is, és valahol ez talán normális, de akkor is bántó. Úgy teszünk mintha nem tudnánk, mintha nem látnánk, de attól még rossz. És azt egyikünk sem akarta, hogy egy ilyen fantasztikus dolgot, mint a kapcsolatunk egy ilyen skatulyába húzzanak. 

– Nagyon rafináltak vagytok – pillantott a lányról Spencerre Alex. – Tudom miről beszélsz Henley, az emberek nehezen értik meg azt a világot, amiben ti léteztek, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnek.  Ha már a vallomásoknál tarunk - Spencerre pillantott -, el kell hogy áruljam mi ismertük egymást már az előtt, hogy Henley ide jött volna, pár órámra bejárt az egyetemen.

– Tudom, Henley már említette – bólintott a fiú.

– Mesélj, mit sejtenek az irodában – tudakolta Henley –, ha már így beavatunk.

– Ahogy mondtad, csak sejtenek dolgokat. Múltkor Garcia már készen állt odalépni hozzád, de váratlanul felbukkant Ryan, meg az a nő, és ez eléggé lelohasztotta a lelkesedést.

– Hm, utólag kiderül, hogy hasznos volt az a látogatás – mormogta Henley Reid vállába. Kényelmetlen érzés fogta el, hiszen tudta, hogy még nem mondhatja el a teljes igazságot a férfinak arról, miért is ismeri Alexet. De ugyanakkor azt is tudta, hogy Reid el fogja fogadni a titkolózás miértjét, ha egy nap Blake készen áll majd múltjának leleplezésére.

Az út további részében míg Alex és Spenc sakkoztak Henley elszunyókált, álmában pedig múltbéli önmagával találkozott…

– Több szaklap is említi a nevét, számos sikeres kutatás és gyógymód mellett. Segítenie kell!

– Nem igazán tudom, hogy mit tehetnék – Henley felnézett a kórlapokból, s úgy folytatta – , mivel nem genetikai betegségről beszélünk attól tartok, hogy nem segíthetek bármennyire is szeretnék. Sajnálom, de nem ringathatom hamis reményekbe.

– Senki nem tudja mit lehetne tenni, de az idő vészesen fogy. Nem állok készen arra, hogy elengedjem őt.

– Átnézem a kór történetet – a doktornő felsóhajtott – , de mint mondtam nem ígérhetek semmit.

„A neurológiai vizsgálatok alapján a tüneteket okozó kór megállapítása nem lehetséges. „ Francba! – Henley lecsapta az asztalra a mappát dühében. Egy végtelenül okos, értelmes és kedves kisfiú betegségének története állt a papírokon, és az ifjú doktornő semmit sem tehetett azért, hogy meghosszabbítsa a rövidke életet. Henley érezte, hogy dühében sírni tudna, a tehetetlenség olyan béklyóba zárta ugyanis, amelyből sehogy sem tudott szabadulni, akármit is tett.

– Rengeteg vizsgálatot végeztünk, de jelenleg nem tart ott az orvostudomány, hogy pontos megállapítást nyerjen Ethan betegsége. Sajnálom Alex.

– Valami ilyesmire számítottam – Blake hosszan felsóhajtott.

– Elindultunk az autoimmun betegségek felé is, de igazi reménysugarat csak a genetika fejlődése jelentene, ezen kórképek egy jelentős része nem vagy csak nehezen gyógyítható, ráadásul sok esetben csak az után ismerhető fel, amikor már nagyon nagy a baj. Azt hiszem – Henley egy pillanatra elhallgatott –, elértünk ahhoz a ponthoz, amikor a tudomány szempontjából nem tehetünk semmit.

– Vigyük haza Ethant – James elgyötört hangon szólalt meg. – Nem tudom, hogy mennyi időt lehet még velünk a fiúnk, de azt vele akarom tölteni, otthon, békében, nem egy sterilizált rideg környezetben.

– Nem adhatjuk fel…

– Alex, ti jóval többet tettetek, mint ami lehetséges volt – Henley a nő kezére fektette sajátját –, Ethan egy csodálatos kisfiú jobb szülőket pedig nem is kívánhatna. Ez nem feladás Alex, itt az ideje, hogy a fiaddal légy, békében a családod körében.

Egy héttel Ethan temetés után Henley bizonytalanul emelte ujját a Blake család csengője fölé, ám végül lenyomta azt.  Alex fáradt arcán egy halvány félmosoly jelent meg, majd szemei megteltek könnyel, amelyek azonnal utat találtak arcán. Henley a könnyeivel küszködve ölelte meg Alexet, majd néma csendben a kanapéhoz kísérte.

–Köszönjük a csokrot, gyönyörű volt – kezdte bizonytalan hangon Alex. – Feltűnt, hogy Ethan kedvenc színeiből választottál virágokat.

–Igen – bólintott a lány óvatos mosoly mellett. Tökéletesen tudta, hogy a köszönet inkább annak az empátiának szólt mellyel segítették a család végső heteit, napjait. Egy orvos számára mindig nehéz volt a tehetetlenség fullasztó érzése, és az ifjú doktornő most szembesült először azzal, hogy milyen az, amikor egy egész családot kísér végig a veszteség megpróbáltató útján. Mindig is azért akart orvos lenni, hogy segítséget nyújtson és megkímélje az embereket a veszteség lélekbe hasító érzéstől, de meg kellett tanulnia, hogy az élet nem igazságos, sokszor a jók mennek el, és van olyan helyzet, hogy akármit lép is az ember, mindenképp veszít…

Henley óvatos érintésekre ébredt, ahogy álmosan felnyitotta szemeit és megpillantotta Alexet hirtelen úgy érezte valóban a múltban ébredt, de Spencer friss illata, bőrének melegsége egy pillanat alatt megértette a lánnyal, hogy csak elméje játszik vele.

–Hamarosan leszállunk.

Tompán bólintott és igyekezett elnyomni magában a múlt keserű pillanatait.

A kis csapat már második napja volt az egyetemen, s míg Alex rég nem látott kollégáival töltötte az estét Henley egy kis könnyed sétára csábította Reidet, kéz a kézben andalogtak a város csendesebb utcáin.

–Valld be, hogy élvezed – kuncogott fel Henley. – Láttam rajtad, szóval kár tagadnod.

–Jó, nem is olyan rossz – mormogta a fiú.

–Spenc, imádod a munkádat, így erről beszélned sem nehéz, ilyen egyszerű ez.

–Igen, de nem szeretek tömeg előtt előadásokat tartani – Redi vállat vont –, azt hiszem mert fura vagyok.

–Fura? – torpant meg a lány.

–Tudod hogy értem – Spenc Henleyre emelte pillantását, ahogy szembe fordultak egymással. – És nem könnyíti meg a helyzetet, hogy kissé görnyedt vagyok, a hajam túl hosszú, és a nyakkendőm is sokszor önálló életet él! 

–Sokszor lenyűgöz az a gyermeki őszinteség, ami belőled árad – Henley a fiú puha tincsei közé túrt, s csak úgy folytatta. – Akkor elmondom neked, hogy én mit látok. Egy jóképű, fiatal férfit, aki mindig őszintén pillant a világra és nyitott szívvel fordul az emberek felé. Elképzelésed sincs arról, hogy hány ember fordul meg utánad az utcán, igaz?

–Nem lehet, hogy te egy cseppet elfogult vagy? – hunyorgott játékosan Reid.

–Egyáltalán nem – ingatta fejét Henley. – Egy okos nő ha kell képes félretenni az érzelmeit – fűzte hozzá vigyorogva.

–Mm, micsoda mázlim van – mormogta a lány ajkaira Reid.

– Ühüm – helyeselt Henley mielőtt hagyta magát elveszni csókjukban.

Este Henley szinte nyakig elmerült a kellemes hőmérsékletű vízben. A fürdő még őrizte Spencer kellemes illatát, így nem is vette észre, mikor a férfi belépett hozzá.

– Van egy ötletem – Spenc ártatlanul pislogott a lányra, majd törölközőt tartott elé.

– Mire készül Dr Reid? – Henley maga köré csavarta a puha anyagot Spenc pedig térde alá nyúlva ölébe vette. – Hm, eddig nagyon jó kis terv…

– Azt hiszem a folytatás is tetszeni fog akkor – hunyorgott játékosan a fiú. Henley imádta azokat a pillanatokat, amikor Spencer Reid egy másik világba rántotta őt. A férfit, akinek a szenvedéllyel teli pillantásait, kéjes sóhajait, gyengéd érintéseit csak ő ismerhette, csak ő tapasztalhatta.

Negyvennyolc órával később Henley épp tincseit tűzte fel, amikor csengettek.

– Pillanat – kiáltotta mikor az ajtó felé menet Spencer elkapta egy csókra. Ezek után nem volt csoda, hogy kuncogva nyitott ajtót, amelynek túloldalán egy fiatal hölgy állt egy üres bögrével.

– Szia! Ellen vagyok, pár napja költöztünk a szomszéd lakásba – mosolyogva mutatott a másik, nyitva lévő ajtóra –, ne haragudj, hogy így ismeretlenül becsengetek, de még nem pakoltunk ki teljesen, és fogalmunk sincs hová tettük a kávézós dolgainkat. Esetleg ki tudnál segíteni egy kis cukorral?

– Hát persze, gyere – engedte be maga előtt a lányt.

– Nagyon köszönöm – sóhajtott fel megkönnyebbülten –, és tényleg ne haragudj.

Spencer a másodperc töredékére pillantott az ismeretlen felé s csak egy intéssel üdvözölte őt.

– Semmiség  – legyintett Henley míg a lány felé nyújtotta az immár teli bögrét.

Nagyjából ez volt az utolsó nyugodt pillanat Henley Hayworth elkövetkező hetében, ugyanis az FBI quanticoi irodájában földi poklának nyitánya fogadta.

– Mi történt? – kérdezte feszülten Spencer az ajkait rágcsáló Garciát.

– Ez egy remek kérdés Reid – sóhajtott fel Morgan. – Mi sem tudunk semmit, de attól tartok nagy gáz van.

– Hayworth! – szólította a tárgyalóból kilépő államügyész Henleyt. A csapat egy emberként nézett Henleyre, kérdések, kétségek, találgatások voltak leolvashatóak az arcokról, amelyek a nőt figyelték. Bocsánatkérő pillantással nézett Spencerre, majd rendezte vonásait és az irodába indult, ahol Hotchner különleges ügynök a lehető legrosszabb hírrel várta őt…

Sziasztok!

Először is óriási bocsánat, hogy így elkéstem a résszel :( de a bolondok háza nem fejezi ki azt, ami a munkahelyemen van mostanság.

No, de a részről!

Mint tudjátok kettő rész fog még érkezni, a dupla évadzáró, ha már terveztem egy másodikat is :) A mostaniból kiderül egy titok Henley életéből. Akik figyelemmel követték az eseményeket összerakhattak párokat. Olyan párokat, ahol az egyik fél mindig Henley, plusz egy fő, aki valamilyen módon kapcsolódik a lány múltjához, jelenéhez. Az egyik ilyen személy Alex volt. Spencer lett a jelen nagy titka a csapat előtt, ám a múltból még vissza van egy kísértet… és még egy személy is.  Ígérem majdnem minden szálat felgöngyölítünk az első évad végére :D remélem ugyanis most a mivan??? kérdés lebeg előttetek :D A rész picit rövidebb annál, amit szoktam hozni nektek, ebben is szándékosság lapul, a következő részek pedig még hosszabbak lesznek a már megszokottnál :) remélem ezzel kárpótollak majd benneteket egy picikét.