Mi amore

Főszereplők: Antonio Dawson, Sophie Mendes

Mellékszereplők: Jay Halstead, Kyle Ruzek, Kim Burgess, Hank Voight, Kevin Atwater, Alvin Olinsky, Erin Lindsay, Will Halstead

Figyelmeztetés: A téma nyugalom megzavarására alkalmas, mindenki saját felelősségre olvassa.

Ihleted adó rész: Chicago PD / Bűnös Chicago / 3. évad 2. rész

Hangosan zihálva támaszkodott az asztalra. Az adrenalinos vér, ami ereit mosta

szabályosan elkábította józan eszét. Nem akart mást, csak ütni, addig ütni a fal túloldalán lévő férfit, amíg az eszméleténél van, míg egyáltalán levegőt vesz. Elmosódott képek, villanások kavarogtak gondolataiban, véres falakról, fájdalomba torzult arcokról, megsebesített kicsi testekről. Egyedül a kéjesen nevető férfi arca volt teljesen tiszta.
Antonio érezte, ahogy felfordul a gyomra, amelyben a kávén kívül amúgy sem volt sok minden. Hol van már a reggeli kávé Sophieval? – gondolta keserűen. Ösztönösen keresni kezdte tekintetével a lányt, tudta, hogy csak ő lehet gyógyír háborgó lelkére.

Sophie Mendes könnyed léptekkel sétált ki főnöke irodájából, miután asztalára helyezte az orvosi jelentés másolatát. Tudta, hogy Voight éppen egy gyanúsítottat hallgat ki Antonioval, így meglepetten vonta fel szemöldökét, mikor meglátta a férfit. Antonio tekintete elszánt, szinte félelmet keltő volt, Sophie tudta, hogy valami történt, ismerte a férfi minden rezdülését már. Pár lépéssel letudta a köztük lévő távolságot, s minden szó nélkül a lány arcára fektette kezét mielőtt hevesen, félig– meddig durván megcsókolta volna. Antonio teste az övének feszült, ölelő karjai satuként fonódtak köré, mintha a férfi attól tartana, ha nem szorítja eléggé elillan öleléséből.

– Mi amore – sóhajtott érzelmes hangon Sophie mikor Antonio elszakadt ajkaitól, és homlokát az övéhez érintette. – Mi zaklatott fel ennyire? – lassan végigsimított a férfi arcán. Sötét szemei szinte perzselték bőrét.

– Ha Voight nem zavar ki szétvertem volna azt a férget ott bent – fejével a kihallgató felé intett. – És ha most nem lennél itt vissza is mentem volna – idegesen a hajába túrt és ellépett a lány elől.

– Tudom, hogy nagyon megvisel téged ez az ügy. Valójában mindegyikünket. Ha lehunyom a szemem látom az összekötözött kezű és lábú gyereket – átfonta karjait mellkasa előtt, mintha csak fázna egy hűvös decemberi napon. Antonio figyelmét nem kerülte el a lány hangjában és tekintetében megbúvó riadtság, végigsimított karjain, és egy puszi adott homlokára. Orrát a lány hajába temette, mély levegőt vett és hagyta, hogy a jól ismert finom, édes sophieillat’ elárassza sejtjeit.

– El fogjuk kapni – közölte határozott hangon a férfi, és a tekintetében ott volt az ígéret.

– Ebben biztos vagyok – bólintott Sophie.

Antonio várakozás telve nézett a kihallgatók irányába, ahonnan pár pillanattal ezelőtt becsapódó ajtó keltett zajt.

– Hé, átlépted a határt – Hank összehúzott szemek mögül, dühösen nézett Antoniora.

– Te mondod hogy átléptem a határt? – tárta szét karjait hitetlenkedő nevetést hallatva. Dawson pontosan tudta mennyire nem a szabályok és határok embere az aki előtte áll.

– Én mondom meg, hogy mikor mit tehetsz – kezdte parancsolóan, majd hangnemet váltva folytatta –  és most le kell nyugodnod. Csak így kaphatjuk el.

            Órák teltek el, a csapat egyre több és több információhoz jutott, amelyek még több embert vontak be a bizarr ügy körébe. Sophie és Jay összenéztek a tükör túloldalán, mikor a férfi folytatta történetét. Egy réges– régi balesetről, három férfiról, akik sötét titkuk árnyékában élték életüket, s akiken a múltuk bűne éppen most állt bosszút.

– Nem beszéltünk többet arról, ami történt. Holister elég indulatos volt, és azt gondoltuk, hogy mindannyiunkat meg fog ölni – a férfi könnyes szemekkel nézett a két nyomozóra. –   És erre nézzék mi történik. Figyeljenek, az életemet adnám a gyerekemért, ha tudnám. De erre nincs lehetőség.

– Azért csak most lépett, mert Ray haldoklott, elmondta Holisternek a történteket, hogy könnyítsen a lelkiismeretén – összegezte Antonio mikor ismét együtt volt a csapat az irodában.

– Harminc percce kiadták a körözést Holister kocsijára. Bármit találtok azonnal értesítsetek – közölte Voight.

– Főnök Boyd fiát, Konnort hazafelé az iskolából rabolhatták el – elemezte az elmúlt félóra eseménysorozatának kezdőmomentumait Ruzek.

– Héj, mennünk kell a járőrök megtalálták a kocsi – lépett be Atwater. – Induljunk!

Szinte egyszerre indult a három autó.

– Itt a 2113– as járőr – hallották Kim hangját a rádióban. – A körözött járműnél vagyunk. Voight őrmester a kocsi üres.

– Mindjárt ott vagyunk – felelt Hank. – A gyerek megmentése a legfontosabb feladatunk – tette hozzá embereinek címezve. Mindenki jól tudta ez mit jelent. A férfi élete nem számított. Éppen csak kiugrottak a koromfekete szolgálati kocsiból, máris lövések dördültek a park másik felén. Jay könnyedén tartotta a lépést a társával.

– El az útból, rendőrség! – kiáltott hatozottan Sophie, ahogy a tömeget kerülgetve  a fiút fogva tartó férfi nyomába eredt. Pár lépéssel mögötte Adam és Antonio tűnt fel, de a lány jól tudta, hogy Kevin és Erin is a közelében van.

Furcsa bizsergető érzés futott végig gerince mentén, ahogy saját szívdobbanásai visszhangoztak dobhártyájában. A futás rég nem volt megerőltető számára, hiszen hozzászokott a fizikai igénybevételhez, főleg mióta a különleges egység tagja lett, és Antonio is gondoskodott arról, hogy edzésben legyen. Az elméje már tudta, hogy pillanatokon belül padhelyzet alakul ki, és a férfi nyolc felfegyverzett rendőrrel áll majd szemben. A kérdés, a legnagyobb kérdés az volt, tudnak e hatni a józanész szavaival mielőtt még visszavonhatatlan katasztrófa történne…

– Holister állj! – Hank felemelte kezeit, ahogy lassítottak lépteiken. A férfinak nem volt hová futnia már. – Csak nyugalom, mindenki menjen hátrébb.

Hát ott voltak. A legfeszültebb pillanatban. A gyilkos sarokba szorítva állt velük szemben, fegyverét a kisfiú fejéhez tartva. Sophie pislogás nélkül, fegyverét a férfira szegezve ugrásra készen figyelt. A golyóálló mellény alatt érezte, ahogy verejték csorog végig derekán.

– Kiürítette a parkot –  Sophie lassan körbehordozta tekintetét. – Meg akar halni.

– Had beszéljek vele – felelte feszülten Antonio.

– A túsztárgyalók két percnyire vannak – a lány Antoniora pillantott, aki egy pillanatra szemébe nézett. Ekkor már pontosan tudta, hogy senki nem állíthatná meg őt, cselekedni fog.

– Beszélek vele – lassan leeresztette a pisztolyát. – És visszahozom a fiút.

– Rajta – bólintott az őrmester. A felettük köröző rendőrségi helikopter csak rontott a helyzeten, mindenki a férfit figyelte, ahogy idegesen fel– fel pillant.

–  Lincoln 1521. Vészhelyzet. Itt Sophie Mendes nyomozó a Beépített hadműveletek akciócsoporttól. Tűntessék el azt az átkozott helikoptert, veszélyezteti az akciónkat.

– Dawson nyomozó vagyok. Dobja el a fegyvert Mr. Holsiter, és beszéljünk – Antonio óvatosan a férfi felé lépdelt. Sophie pedig észre sem vette, de erősebben szorította fegyverét.

– Nem magával akarok beszélni! – közölte feszülten.

– Tudom – Antonio bólintott – ,  Demien Boydal akar beszélni, de nem engedhetem.

– Tudja mit tett! – üvöltött.

– Tudom, hogy maga mit hisz, de hibát követ el – egyre közelebb volt  hozzájuk. –  Ő nem volt ott. Egy ártatlan férfi gyereke van magánál.

– Nem! Nem – hevesen megrázta fejét. –   Hazudik, ahogy maga is!

– Ez az igazság – Antonio széttárta karjait. –   Nézze két tucat rendőr van itt, akik le akarják lőni, ne adjon rá okot.

– Hagyták meghalni. Otthagyták egy ház mögött, mintha nem is ember lett volna. Egy éjszaka alatt elvérzett. Egy kisgyerek volt! Elvették tőlem az egyetlen szép dolgot, ami volt az életemben – a férfi szavai akaratlanul is megérintették Sophiet, hiszen valóban ez történt. Egy ártatlan gyermek halt meg pár, gyáva férfi miatt. De az, hogy évekkel később szintén ártatlan  gyermekeken állt bosszút az apa megbocsájthatatlan volt.

– Tudom. De ezzel nem hozhatja vissza a fiát. Ma vagy lezárja a múltat, vagy használja a fegyvert és egy másik családot is tragédiába taszít – Antonio magabiztos, megértő hangon beszélt. –   Magán múlik. Gyerünk! – látszott, hogy a férfi viaskodik önmagával, de a vele szembenálló nyomózók azzal is tisztában voltak, hogy elméje nem volt tiszta már.

– Konnor, el fog engedni. Akkor ide kell szaladnod hozzám, jó? – Antonio a fiú felé nyújtotta kezét.

– Nem hagyhatom nyerni.

– Itt nincsenek nyertesek. Vége van – megingatta a fejét. –  A gyerek nem hibás, dobja el a fegyvert. Gyerünk Kurt, engedje el.
A következő pillanatok, mintha lassítva történtek volna  Sophie előtt. A férfi valójában soha nem akart engedni a józanésznek, csak is bosszút. Mikor a kisfiú elindult a társa felé, magasabbra emelték pisztolyaikat. Amint a gyerek Antoniohoz ért ő szorosan magához ölelte, és azonnal el is fordult a fegyveres férfi elől. Így már nem láthatta, ahogy felemeli a pisztolyt és ráfogja.

– Antonio! – Sophie hangja figyelmeztetően hasított a kikötő levegőjébe. Egyetlen lövés dördült s Antonio a földre került. –Antonio! – futott hozzá Sophie nyomában a csapattal. – Jól vagy?

– Igen – emelkedett térdre.

– A gyerek is?

– Igen.

– Lincoln 1521, lövések dördültek. Az elkövető elhunyt, a hét éves gyermek velünk van. Szükségünk lesz egy mentőre, és értesítsék a halottkémet…

Antonio tisztes távolból figyelte, ahogy a mentősök foglakoznak a kisfiúval.  Mindkét kezét mellényébe fűzte, Sophie pedig tudta, hogy ez annak a jele, hogy mélyen a gondolataiba merül.

– Héjj – óvatosan egy pillanatra a férfi hátára fektette kezét. – Rendben vagy?

– Igen – belenézett a lány aranyló szemeibe és úgy folytatta. – Megetetted az életem.

– Ha nem én, Jay vagy Ruzek, valaki lőtt volna. De azért meghívhatsz egy sörre – tette hozzá könnyedebb hangon mosolyt kiváltva Antonioból.

– De ma csak egyre – automatikusan mutatta is a számot. – Csak veled szeretném tölteni az estét.

– Mázlija van Dawson nyomozó, nekem is hasonló terveim vannak – kacéran a férfire mosolygott, majd társa felé indult, hogy visszatérjenek az irodába.

           

Aznap este Antonio Dawson nyomozó a Molly’s pultjánál ült, és tekintetével ismét Sophiát kereste. A mozdulat ugyan az volt, de a mostanit egy világ választotta el a délelőttitől. A lány nevetve lépett be az ajtón, a két Halstead kíséretében. Antonio észre sem vette, de ő is elmosolyodott a látványra. 
– Hát te rendesen belehabarodtál ebbe a lányba – Gabby nevetve figyelte testvére arcát.

– Nem tudom miről beszélsz – vont vállat mosolyogva a férfi mielőtt leengedett volna egy italt torkán. Gabby pont elkapta, ahogy Sophie Antoniora kacsint. Szeretetteljes kacérkodásukat mindig is jó volt látni, és ennek a lány hangot is adott.– Pontosan tudod miről beszélek – egy újabb kört töltött maguknak, majd komolyan folytatta. – A válásod után nagyon féltem, hogy magadra maradsz. Ismerlek Antonio, és tudom milyen nehezen engedsz az életedbe embereket, de azt is, hogy a te hivatásod is épp úgy, mint az enyém megköveteli a társakat.  És ő tökéletes társad lett. Örülök, hogy rád talált – halványan elmosolyodott. – Szeretlek Antonio.

– Én is szeretlek hugi – végigsimított Gabby arcán.

– Ilyenkor olyan féltékeny tudok lenni – Sophie félig nevetve sóhajtott fel ahogy a pult felett megpuszilták egymást Gabbyval. – Jay is kistesót játszik, te is…

– Mi az, hogy kistesót?! – forgatta meg szemét az említett. – Gabby tölts valamit gyorsan ennek a nőszemélynek!

– Héé a bűnüldözők! – az érkező Ottis kezet fogott a fiúkkal –  Hallom haver, ramaty napotok volt.

– Nem volt szép, de megmentettünk egy srácot – felelte Antonio.

– Igen, azt is hallottam – bólintott. –  Ezt én állom! Rátok srácok – egy– egy felest tolt a nyomozók elé. – Nazdarovje!

– A társakra – emelte fel poharát Antonio.

A csapat egyszerre ismételte utána a kicsiny szót, amely valójában óriási tartalommal bírt.

– Nem furcsa, hogy a valóéletbeli társad nem az, aki a munkában az? – kérdezte Will, miután helyet foglaltak egy boxban. – Mármint, na, érted – nevette el magát miután rájött értelmesebben is feltehette volna a kérdést.

– Kicsit sem – Sophie megingatta a fejét. – Ha Antonio lenne a társam – egy pillanatra elhallgatott – , az túl nehéz lenne szerintem. Úgy hiszem, hogy józanabb a gondolkodásom Jay mellett.

– Egyetértek – bólintott Antonio. – Bár tudom, hogy pokolian jó rendőr, ösztönösen védelmezni akarnám, ha a társam lenne. Így is pokolian féltem.

– Nyomozóként jobb ha külön csapatban játszunk – kortyolt sörébe Sophie. – Így az egységen belül egymás jó oldalát hozzuk ki de, ja párban nem lenne az igazi. És hát mit is tennék én a drága Jay nélkül – vigyorogva nézett társára. 

– A jó öregre számítottam – nevetett fel ő is. – Egyértelmű, hogy nem húznád sokáig.

– Ti az Akadémián is borzasztóak voltatok együtt – ingatta fejét Will.

– Áh, ezeket a pasikat tudni kell kezelni – legyintett a lány. – És erre kevesen képesek.

– Na, ez már igaz – vágta rá egyszerre Antonio és Jay nevetve.

Pár órával később, Sophie Antonio vállára támasztotta állát, s úgy nézett fel rá.

– Elfáradtam. Hazaviszel?

Antonio apró puszit nyomott a lány orrára, mielőtt válaszolt volna.

– Nem lehet kérdés! Úgy terveztem eddigre már otthon leszünk, de azt hiszem mindkettőnknek jót tett, hogy a barátainkkal voltunk – szeliden elmosolyodott – , de te tudtad, hogy ez lesz, igaz?

– Előfordulhat – hümmögött hamisan a lány.
Pár perccel később kéz a kézben sétáltak át a bár előtti járdán.

– Amikor ma ott álltam azzal a pasassal szemben, alig bírtam nem a gyerekre figyelni – Antonio hosszan felsóhajtott. – Az egész ügy, úgy ahogy van szörnyű volt.

– Tudom mire gondolsz – egy pillanatra erősebben szorította a férfi kezét. – Rettenetesek voltak azok a képek a falon – Sophie megborzongott az emlékkép hatására. –  Akaratlanul is eszembe jutott, hogy ha egyszer nekem lenne fiam mit tennék ha eltűnne.

– Egyre többet gondolok arra, hogy … –  elhallgatott. – Nem. Biztosan tudom, hogy apa akarok lenni. Nem csak tervezgetni, hogy pár év múlva jó lenne egy kölyök. Nem akarok várni, mert hátha történik valami. Hátha megsérülsz, vagy hátha megsérülök. Sosem lesz tökéletes az életünk, és minél tovább várunk annál kevesebb időnk lesz rá, ránk, a családunkra. A karrierünk nem minden Sophie, egyszerűen nem is lehet.

Sophie pislogás nélkül nézte az előtte álló férfit. Mindig is nagyon szenvedélyesnek ismerte, olyannak, aki ezer és egy fokon éli az életét. Gyakorlatilag találkozásuk első pillanatától teljesen elvarázsolta az, amilyen rendőr, férfi és ember volt.

– Mi amore – Sophie tudta, hogy Antonionak nagyon kedves, amikor anyanyelvén szólítja meg, és ez most is tükröződött arcán – , minden csak rajtunk múlik. Mindig azt gondoltam, hogy tökéletes az életem. Nem a sablonos, tündérmesés értelemben, nagy amerikai álommal a hátam mögött. A hivatásom az életem, sosem akartam mást, mint az egyenruhában szolgálni és védeni. Az Akadémián épp úgy kidolgoztam a belem, mint aztán az újonc évemben, és sokszor sokkal jobban hajtottam mint a pasik, mert nem csak őket kellett legyőznöm, hanem a sztereotípiákat, miszerint egy csinos pofival rendelkező nő vagyok, nem rendőrnő. Nagyjából Jay volt az egyetlen, aki azt látta, aki valójában vagyok. Aztán három éve Voight felkeresett, hogy a csapatában akar látni. Úgy éreztem minden egyes szenvedéssel töltött nap ahhoz az estéhez vezetett, amikor sötétedés után a santa monicai dokkon álltunk, és egy ügyről mesélt, ahol az egyik nyomozója évek óta egy drogkartellbe van épülve, és bajba került. De arra nem voltam felkészülve, hogy ez az út hozzád vezet. Minden szempontból.

Antonio figyelmesen hallgatta a lányt. Sophie sosem beszélt neki arról, hogyan került a csapathoz, ugyanis amikor Voight megalapította az akciócsoportot ő éppen egy műtő asztalán feküdt, s mikor visszatért felépüléséből a lány már éppen úgy a csapat tagja volt, mint ő. A lány, akit azon a napon látott először, amikor majdnem életét vesztette s a lány, aki most ott ült vele szemben az autóban.
– A legelső ügyem itt Chicagoban az volt, hogy neked segítsek – óvatosan megérintette a férfi vállát, ahol a lövés hege örökre bőrébe vésődött. – És ami mint tudjuk, elég rosszul sült el.

– Hogy őszinte legyek sokkal jobban, mint vártam. Nyakig voltam a sok szarban amit a kartellbeli élet magával hozott, lebuktatták az álcám, és nem tudhattam, hogy a csapatom menyit tud. Komolyan azt hittem ott fogok meghalni Sophie. Aztán megjelentél, és azt sem tudtam ez a valóság e, vagy csak hallucináció – Antonio hosszan nézett ki az ablakon. Sophie tágra nyílt pupillákkal nézte Antoniot, de nem a mellette ülő férfit látta maga előtt, hanem azt, aki kezeinél fogva láncokra volt verve, félmeztelen testén megszámlálhatatlan sebből vérzett, arcát szinte felismerhetetlenségig összeverték, és akinek a forró vérre ujjai között csorgott, mikor lőtt sebére szorította kezét, hogy ne vérezzen el míg a mentőt várták.
            – Antonio, figyelj rám! Ébren kell maradnod – Sophie a könnyeivel küszködve zihált, míg pólójából letépett egy darabot.

– Ki vagy te? – a férfi halk motyogását alig érette szaggatott levegővételétől. –Egy angyal?

Antonio biztos volt abban, hogy az egészet hallucinálja, Oscar valamelyik patkánya beadhatott neki valamit. Olyan nincsen, hogy a napok óta tartó kínzásának egy törékeny nő vessen véget. Hiszen vagy fél tucat férfi őrizte őt csak abban a helységben ahol fogvatartottak.

– Nem, nem vagyok angyal – a férfi meggyötört arcába nézett. – Ez pokolian fog fájni! – mielőtt egyáltalán levegőt vehetett volna a sebbe nyomta a két ujjára tekert anyagdarabot. A férfi hangosan üvöltött a fájdalomtól. – Sajnálom, úgy sajnálom, de így talán nem vérzel el… Minden rendben lesz. Megígérem.
 –  Te lettél a mentőangyalom, és azóta tudtodon kívül minden egyes nap vigyázol rám – lassan fordította tekintetét ismét a lányra. –  Csak azért nem mondom, hogy tökéletes anyja leszel a gyermekeinknek, mert nem szereted a giccses dumákat – halványan elmosolyodott. – És én sem. De azt tudom, hogy minden rendben lesz. Megígérem neked Sophie.

 – A világ legszerencsésebb kiskölyke lesz a fiúnk – Sophie hangja alig volt több suttogásnál a meghatottságtól. Antonio talán még soha nem csókolta annyira szenvedélyesen, mint ott, abban a percben. Mintha minden érzését egyetlen pillanatban akarná átélni. – Készen állunk erre.

A felkelő Nap sugarai kószán találtak be a reluxa résein. Könnyed szellő libbentette meg a függönyt, ami pár másodperc múlva a vékony lepedőt is. Antonio Dawson nyomozó ösztönösen húzta maga és Sophie köré a vékony anyagot…

            Sophie Mendes sohasem hitt a sorsban. De mégis ott állt a saját életének középpontjában egy olyan férfival, akit nagyjából három perce ismert és az életét mentette meg. Azóta eltelt közel négy év. És a vért köpő, duzzadt szemű férfi nagyszerű barát, társ, szerelem, szerető és nem mellesleg remekül kinéző férfi lett. A tökéletes, akiről egykoron gyermekként álmodozhatott. Az életében minden rendben volt.

Sziasztok!

 Én nem is tudom ilyenkor mi történik. Most is bevackoltam magam, hogy van két napra hat remek részem. Erre a második rész kb 25 perce ment, a lábam és kezem rázkódott, tudjátok, mint valami energiatúltengésesnek. ( :D ) És meg kellett állítanom a részt, mert láttam, ahogy a valós részben Antonio Dawson karakterét hogy befolyásolja a felépített cselekmény. Annyi érzelem volt abban a jelenetben! Na ez adta az egészhez az ötletet. Ha őszinte akarok lenni már rég lehetne egy ilyen Egyperces sarok. Sok sok ilyen rész van, és sok ilyen érzet. Ha nektek ez tetszik szívesen foglalkozom azzal, hogy legyenek ilyen hosszabb rövidebb történetecskék. Mit gondoltok? :) Semmiben nem befolyásolja a HB-et például, mert ezek ilyen random ötletek, és bár ez kb egy tíz oldalas írás, a következő lehet, hogy csak egy öt oldalas egyjelenetes valami lesz...Fontos, hogy bár ha nagyon akarjátok kitalálható, hogy melyik színésznő arcát kölcsönöztem Sophienak, de... nem kell hogy arca legyen. Képzelje mindenki úgy ahogy akarja :)

Üdv